Esti nádas

Mögöttem az ülésdeszkán a viharlámpa neonfényű utódja, előttem a sűrű nádfal (igazából gyékény, de eztán is nádat mondok majd…), jobbra és balra egy-egy éles benyílóval a szálak fegyelmezett sorában. Fázom. Az augusztus mindig hűvös estéket hoz, most pedig vastagon benne járunk már. Denevérek radaroznak felettem, néha a szemem sarkában elsuhanó árnyakként sejteni vélem őket. Vastagon borít a pára mindent körülöttem. Árnyékom a nádasra vetül, ha megmozdítom a bal térdem, sötét tömeg mozdul velem szemben. Pakolok mindjárt.

Késő délután jöttem a sötétedés előtt a nádba megérkező pontyokban bízva. A pontyokban lehet bízni. Tényleg. Erős bot, vastag zsinór, feltolós úszó, „öreg” kukorica. Ha nem lapulna az övtáskámban két – ahogy hívni szokás – okostelefon, s a csónak farán nem egy elektromos motor feszítene, a kép nem sokban különbözne attól, ahogy gyerekkoromban is horgásztak errefelé az emberek.

Megérkezésemkor rögtön pár marék kukoricát hintettem a nádnyiladékokba, ügyelve arra, hogy a java ne a szálak közé hulljon. Tessék csak kijönni értük! A nyiladékok nem nagyok, de mindkettő mögött ritkás öblöcskéket láttam, van helye mozogni még a nagyobb testű halaknak is. Kint is, bent is. Méter körüli vizet mértem, az alja kavicsos. Itt, a hókony elején még tiszta, ahogy megyünk beljebb, csak ott lesz egyre több iszap. Az úszókat megpróbáltam minél beljebb tenni, hogy az óvatosabb halak is horogvégre kerülhessenek.

Tudtam, hogy az első óra nem a halakról fog szólni, sokkal inkább a várakozásról. Nem baj, szeretem azt is. Szememmel végigpásztáztam az egész nádfalat. Tekintetem megállt szinte minden tőnél, rögzítettem minden jellemző formát. Néztem a szálak tetejét, ahogy a felhőket csiklandozták. Néztem a madarakat, a sűrűben magabiztosan mozgó verebet, az idétlenül, kapkodva repülő kacsát. Hallgattam a hátam mögött, a parti nádas előtt időről-időre fröcsögve a kishalak közé csapó balint. A harcsa pukkanását tőlem balra, ahol két éve még egy hatalmas stég düledezett. Ma már semmi nem jelzi a felszínen, milyen monstrum lapul alatta. Közben valamiért a Level 42 egy porosan régi dala, a My Father’s Shoes kúszott be a fejembe. Hess!

Az első halak negyed nyolc tájban jelentek meg. Nem láttam őket, csak hallottam a jellegzetes száraz hangot, amit a gyékény ad, amikor a ponty megüti a tövénél. Később már láttam is a mozgásokat, de még mindig mélyen bent, a sűrűben. Kiegyenesedtem ültemben, egy rajzfilmben a füleim tányérokká nőttek volna. (Nem nőttek, hál’ Istennek…) Figyeltem a hangok irányába, vajon hol mozdul először a nád. Ha a tövét üti, ő az én „ügyfelem” lesz, ha a teteje mozdul először, akkor madár. Ez a helyzet akkor is, ha sípol, fütyül, károg az illető. Nevetsz, pedig sokszor innen tudod, hogy nem hal mozdult előtted. Nevess csak… J

A jobb oldali (jobboldali?) úszóm finoman megbotlott. Hirtelen pár millimétert megmerült, közben oldalazott is néhány centit. Pont így mozdul a pedző, ha a zsinórt odébb löki egy hal teste, de itt inkább az elúszó ponty farokcsapása okozhatta az intermezzót. Afffenne… Vérnyomás felszökik, levegő visszatart, kéz idegesen rándul. Aztán a levegő lassan kifúj. A távozó hal útja remekül lekövethető volt a vízfelszín apró fodraiból és a távoztában finoman megérintett szálak hang nélküli hullámzásából. Itt vannak!

Hirtelen mindenhol felfedték magukat a nádasba megérkezett, s addig lábujjhegyen lopakodó pontyok. Én mondtam, hogy lehet bízni bennük! Itt is, ott is határozott mozgásokkal vétették észre magukat. Szégyentelenül grasszáltak előttem, mindenféle szemérmesség, titkolózás, hogy ne mondjam pironkodás nélkül. Csak kapkodtam a fejem az előttem zajló események sodrában, szinte meg is feledkeztem az úszóimról. Egész addig, amíg hiányozni nem kezdett valami a bal oldalon. Az a kis narancssárga bóbita, na az nem volt ott, ahol lennie kellett volna. Bevágtam, de üresen. A komplett szerelék zúgott el a fejem felett, úszóstul, ólmostul, horgostul. Csak a kukorica nem volt már rajta, azt valahol elhagyta, még az elején.

Levegő megint kifúj. A horgot kibogoztam a hátam mögé helyezett merítőszák hálójából, majd felcsaliztam ismét. A világító patronok ideje még nem érkezett el, ha gyengébben is, de láttam még az úszóimat az egyre erősödő szürkületben. Here Comes The Rain Again, ha már valami fura retróbuli dúlt a fejemben (Eurythmics, a fiatalabb generációk kedvéért).

A halak nem zavartatták magukat az iménti jelenet miatt, járkáltak tovább a nádban fel, s alá. Rendre megborogatták az úszóimat, de láthatóan egyikük sem érzett indíttatást arra, hogy felnézze a horogra tett kukoricákat. Csak a korzózás, csak az járt a fejükben. Imígyen múlattuk el a következő fél órát. Ott jártak előttem, szinte a hátuk kilátszott a vízből, de nem álltak kötélnek, akarom mondani horognak. „Welcome to Agrabah, city of mystery…” *

Rám sötétedett. Az úszókra felkerültek a világítópatronok. A pontyok a sötét beálltával lassan kihúzódtak a nádasból. Maradtam én, a nádas komor fala, körülöttem pedig a hideg. Ennyi volt. A lámpa mögöttem, és ha a bal térdemet mozdítom, a mozduló árnyékfigura előttem. Két éve ültem itt utoljára, jó volt megint itt lenni. Jövök még, ha tudok.

  

* „Ah, Salaam and Good Evening to you, my dear friend. Please, please come closer, ah uh, too close, a little to close...There. Welcome to Agrabah, city of mystery…” Emlékeztek? Nem? Ha Robin Williams nevét hallom, rögtön ez jut eszembe. Gyerekfilm vagy nem, tessék egyszer megnézni az Aladdint, s meghallgatni benne ezt a fantasztikus mókamestert! Isten nyugosztalja. Vagy legalább ezt a pár mondatot hallgassátok meg... Megtalálható a YouTube-on is, „Legend of the lamp Aladdin”, így keressétek.

Ezt például: