A tanyán 3.

 

Képek és néhány mondat az év első methodos pecájáról. Családi kirándulás volt, a párommal és a két gyerekkel együtt. Két bottal horgásztunk – eggyel-eggyel éppen az, aki a parton volt. Leginkább a fiam és én…

A Verba tanya pontyai még nem igazán mozdultak meg. Szombaton elvétve már látni lehetett néhány pontyfogást, de messze még a nyári „tempó”. Csütörtökön érkeztünk, aznap a partra sem volt érdemes kimenni. Orkán erejű szél, hideg. A két tavon összesen egy pecás dacolt az elemekkel. Pénteken sem változott sokat a helyzet, bár úgy három órát fújattuk magunkat a széllel mi is. Kárászokat és compókat fogtunk. A szombat viszonylagos szélcsenddel és napsütéssel fogadott minket. Sokan voltak a horgászok is, így kerestünk egy olyan helyet, ahol a többiektől viszonylag békében horgászhattunk. A kis tó hátsó végén találtunk csak ilyet. Sok kárásszal és két ponttyal zártuk a parton töltött néhány órát. És akkor néhány kép:

Először egy kérés. Vagy jó tanács. A képen látható instrumentumok egy telepített tavi pecához elengedhetetlenek. Nem kell sok, de ennyi mindenképp. A horogszabadító matrac a Verba tanyán kötelező, ha valakinek nincs, az a halőrházban bérelhet egyet. Más helyre, ahol nincs lehetőség bérelni, oda vigyünk. Nem kell nagy, nem kell drága, nem kell feltétlen pontybölcső, vagy ilyenek, csupán egy párnázott felület. De az igen. Ha már matrac, készítsünk mellé egy edényben vizet. Ha halat teszünk a matracra, előtte locsoljunk rá egy keveset. Ennyi az egész. A harmadik dolog a megfelelő merítő. Férjen bele a hal, lehetőleg legyen olyan anyagú, amibe a ponty bognártüskéje nem akad bele állandóan. És ami a legfontosabb: használjuk! A mai napig látok zsinórral partra húzott, földön pattogtatott, porban panírozott halakat. Adjuk meg nekik azt a minimális figyelmet, amivel a komoly fizikai sérülések legnagyobb része megelőzhető.

A fenti kép még egy korábbi pecáról származik, de a method egyik sajátossága, az intenzív kapás látszik rajta. Zsákmányunk a jól megválasztott etetőanyag felhőjéből hörpölget, a rövid előke miatt a horog a csalival együtt ebben az illatos felhőben mozog. A horog sokszor akkor is bekerül a hal szájába, ha nem kifejezetten a horogcsalit vette célba. Az apró horoggal a szájában odébbmozduló zsákmány megriad/megiramodik, amint megérzi a tű szúrását. Ez a parton ilyen határozott kapás formájában mutatkozik. A legtöbbször.

Telepített tavon mindig egy bottal horgászom. Nem csak versenyen, hobbipecán is. Gyakran előfordul, hogy a két boton egyszerre van kapás, én pedig nem vagyok váltókezelő, vagy mi, hogy az ilyen helyzeteket rutinból oldjam meg. Ráadásul úgy tapasztalom, hogy nem fogok lényegesen kevesebbet, mint azok, akik két bottal nyomják. Sőt. Ha mégis két feederrel akarunk horgászni, célszerű olyan első bottartó fejet választani, ami megakadályozza, hogy az intenzív kapás során botunk a vízben kössön ki. Nem pont olyat, mint a képen van. Én szeretem, de csak akkor jó, ha ott vagyunk a bot mellett.

Ennek a pecának – számomra – egyik legfontosabb célja volt, hogy végre élesben is kipróbáljam azt a bot-orsó kombót, amit a távoli tavi feederes pecára raktam össze és hetek óta csak nézegettem, mert a partra még nem volt alkalmam kivinni. Az orsó már régen megvan, de a bot új. Egy Shimano BeastMaster Heavy feedert cseréltem le vele. A BeastMaster egy remek bot, ám kicsit nehéz (ezzel még együtt tudtam élni) és a távoli dobásokhoz egy kicsit túl rugalmas. Egy szigorúbb karakterisztikájú és könnyebb botot kerestem hát. Sokáig szemeztem a Preston Innovations egyik erősebb Dutch Masterével, de végül, ha csak hajszállal is, de győzött a Shimano Super Ultegra. Az első peca tapasztalatai azt mondatják velem, nem hoztam rossz döntést. (Köszi, Csabi!) A célul kitűzött 80+ méteres táv egy 60-80 grammos method kosárral megdobható vele, erőtartalékai komolyak, mégsem érzem egy merev paradicsomkarónak a botot. Érzékenyen jelez, fárasztási tulajdonságai is ígéretesek, bár komolyabb ellenfele most még nem akadt.

Szombaton kifejezetten szép időben horgászhattunk, leginkább a fiammal, a lányok csak rövid időre jöttek ki hozzánk. Elképesztő felhő-formák szórakoztattak egész idő alatt, de mindig volt annyi napsütés is, hogy a kellemes érzés megmaradjon. A fákon jobbára még csak rügyek, néhány hét kell, hogy minden zöldbe borulhasson.

A legjobb eredményeket ez a fura párosítás adta. Az etetőanyag adott volt – ezt az egyet vittem csak magammal – a horogcsaliból pedig elég sokat kipróbáltam, mire ehhez eljutottam. A method esetében az a tapasztalatom, hogy az etetőanyag szerepe kulcsfontosságú, a fogási eredményeket alapvetően az határozza meg. Most mégis látványos volt a különbség amit a horogcsali cserélgetése okozott. A nyáron remekül működő horogravalókkal is lehetett halat (aznap szinte csak kárászt) fogni, ám ez a lágyabb állagú és a horgász orrának kevéssé kedves Marukyu kétannyi halat adott, mint bármelyik másik. Nem mellesleg két pontyot is.

Az egyik bajuszos a kettő közül. Szerencsém volt, mindkét pontyot a fiam akasztotta, ő is fárasztotta, minden segítség nélkül. Örültem, mert neki szüksége van a sikerélményre ahhoz, hogy az érdeklődés megmaradjon benne a peca iránt. Mókás volt látni, ahogy pár perc elteltével már minden mással foglalkozott, csak a horgászattal nem. Aztán a kárászok fogása egy kicsit visszaterelte a figyelmét a peca felé, de idővel már az is kevés volt. Aztán az első ponty megakasztása komoly adrenalin-löketet adott, főleg azért, mert egy elég hosszú fárasztás végén, a merítés előtt maradt le a hal. Volt mérgelődés, de volt utána figyelem is. A második ponty már eljött a merítőig, s ezzel helyre is állt a világ rendje.

Az én játszótársaim a kárászok maradtak. Sebaj. Nos, ők sokszor nem tudták előadni a fentebb leírt intenzív kapást, sokat bökdösték a kosarat, mire valamelyikük elszánta magát. Akkor is inkább csak finom pöcögtetés formájában adták tudtomra, ideje bevágni. Bezzeg a compók még az előző nap! Olyan húzós, botgörbítős kapásokat csináltak, hogy bármelyik pontynak becsületére vált volna!