2015. augusztus 7., péntek

Holdséta


Ahogy az imént mondtam Dubának, erősen fölé lőttem az időnek a rövidnadrággal, meg a napszemüveggel. Reggel ötkor ebben a jelmezben szálltam ki a kocsiból. Azóta szemerkél és hideg van. Enyhe az ősz, így július végén…

Az esti pakolásnál bevágtam az esőruhát a csomagtartóba, most az van rajtam. Gubbasztok itt a kövek között, mint valami behemót kék madár, sapkámon és az esőkabátomon kopognak a cseppek. Pakk, pakk, pakk, pakk, pa-pakk, pakk, pakk, pa-pakk… Veri az ütemet az eső a hátamon. Pont, mint Stewart Copeland lábdobja a Walking on the Moon elején. Dúdolgatom, az alapot most nem a lóarcú dobos, hanem a vízcseppek adják.

Giant steps are what you take
Walking on the moon
I hope my legs don’t break
Walking on the moon

Körülöttem hatalmas szürke kövek, igazi holdbéli táj a Duna partja. Ha nem figyelsz, rosszul lépsz, a lábad töröd. Stimmel, helyben vagyok. A kék rakéta, amivel jöttem a gát tetején hasal. A másik űrhajós (Duba, már mondtam az imént) tőlem úgy harminc méterrel feljebb telepedett le. Méretes barna (űr)ernyő feszít felette, az ő nótáját azon kopogják az (űr)esőcseppek.

Úgy teszek, mint aki horgászik. A gyanútlan szemlélő egy botjai mögött kuporgó pecást lát, de ez csak álca. Én igazából figyelek. Megfigyelek. Innen (a Holdról…) jól látszik minden. A kontrasztok élesek, a Nap sem süt a szemembe, ahogy ilyenkor délelőtt szokott. Látszik a Föld árnyékos oldala. Az a sötét Merci idefelé jövet, párás üvegekkel reggel negyed ötkor. A hajléktalanok papundekli házai a parton. A teherautó, ott szemben. Leborítja a cuccot a platójáról, aztán már megy is. Volt, nincs. Csónakok, gumikesztyűs fazonokkal.

A spicc két rövidet bólint. Végre! Lekéstem? Nem! Paduc vette fel a horgot, rajta a három csontival. Egy piros, két fehér. A legtöbbször. Most is. Ezüst villanás a vízben. Riadt és fürge. Vonakodik. Megmerítem. A hálóban még kicsit forgolódik, aztán megpihen. Nézem. Csodálom a tökéletes formáját, a célszerűségét. A szépségét. Ügyes volt a tervezője.

A gát tetején az esővel dacolva csinos lány fut. Világoskék, légáteresztő fölső, fekete sapka, speckó futócipő, iPhone a bal karon, vízálló tokban, drót a fülben. Ő is muzsikára teszi a dolgát. Ha lenéz onnan a magasból, vajon tudja-e (érdekli-e) mit csinál lent a kövek közt az a sötétkék madár? Amikor átmegyek valamelyik hídon, ha kocsival a rakpartra tévedek, sosem mulasztom el, hogy lenézzek a Dunára. Milyen a vízállás, milyen színe van a víznek, mennyire zavaros, mennyi uszadékot hoz? Milyen a szaga, ha megérzem? Van-e horgász a parton, s ha igen, hogyan pecázik? Vajon a városlakók közül hányan tesznek ugyanígy? Tudják-e, milyen fantasztikus élet dobog a lábuk alatt? Ismerik-e a paducot, itt a kezemben? Tudják-e a szépségét?

A paduc megy, egy apró márna jön. Vadul, ellentmondást nem tűrően. Csak hát kicsi az istenadta… Őt is merítenem kell, mert messze fönt ülök a kövek között. Egy lapos parton kicsúsztatnám a kezemig, úgy talán kevésbé bántanám. De itt most ez nem megy, szükségem van a karom meghosszabbítására. Ha egy ovis márna akad, van ott több is. Ők is csapatban járnak, s általában az egyívásúak vannak együtt. Megtalálja a hasonló a hasonlót, mint mindig.

Esik. Nem azért mondom, de tele van már ezzel a hócipőm. Tessék már végre tudomásul venni, hogy a július a napfény és a szép idő hava! Nem a 18 foké és a szemerkélő esőé. Na. Nem mintha ez meghatná az öreg Kaporszakállút, de kikívánkozott belőlem. A hátamon újra megszólalnak a cseppek: pakk, pakk, pakk, pakk, pa-pakk. Eközben kicsit fentebb Duba sem tétlenkedik, a második bronzos dévért tereli a partra. Nekem a dévér most nem megy, neki jön. Még ilyet!

Én maradok az ezüstös árnyalatoknál. Márna vinné a cuccost, szalad vele a Dunának. Nem nagy, de nem is ovis a lelkem. Már a merítés előtt feltűnik hátának és oldalának a szokásosnál sötétebb színezete. Szeretem az ilyen „komor” márnákat. A merítőben sem nyugszik, egy percig is eltart, mire rendesen tarkón foghatom és megszabadítom a szája sarkában makacsul megragadt apró horogtól. Új tűt próbálok ma, ez is azok közül való. A horog formája nem különleges, de az öböl egy részénél a drót meg van lapítva, ami ott erősíti, ahol leginkább hajlamos kihajolni, megtörni. Hegye hosszú, a szakálla elég karakteres, ezért is annyira nehéz a halból kiimádkozni. Mondjuk ezt a márnát itt nem féltem, vastag, erős szájának ez az apró bibi meg sem kottyan. Csak mélyre ne nyeljék, mert onnan tényleg nehéz lehet kibányászni.

Gyorsan fogok még két márnát, nehogy szó érje a ház elejét. Nagyon elkapatott mostanság a Duna, jó néhány eredményes pecán vagyok túl. Március óta minden alkalommal akadt zsákmány, néha kifejezetten szép darabok. Amit gyerekkoromban elvett tőlem a folyó, amennyi kudarcot, bosszúságot okozott, azt most mind gyönyörű halak formájában adja vissza. De már várom az első betlit, mert annak mindig jönnie kell. Muszáj. Amikor a halfogást már kezdem természetesnek érezni, amikor azt gondolom, hogy megy ez már nekem, nos, akkor szoktam egy-egy méretes semmibe belefutni. Ideje már…

Pakk, pakk, pakk, pakk, pa-pakk.

We could walk forever
Walking on the moon
We could live together
Walking on, walking on the moon

Nem egy nagy szöveg, mégis (vagy épp ezért?) mennyire megmarad az emberben. A tegnap a rádióban hallott nóta az egyik fülemen be, a másikon ki. Ezt meg ostorral nem tudom kikergetni. Igaz, amikor ezt a muzsikát hallgattam, még megilletett a fiatal jelző, manapság udvariasan középkorúnak titulálnak. Talán akkor más részét használtam az agyamnak? Édesapámnál veszem észre, aki a nyolcvanon túl tisztán és világosan emlékszik gyerekkorának eseményeire, s ahogy haladunk előre az időben, úgy halványul előtte a kép. Az aznapi reggeli már teljes sötétségbe borul. Ha megérem a nyolcvanat, Police számokat fogok dúdolgatni. Egész nap. Nem irigylem érte a környezetemet. Rendőrbácsi, szerintem így fognak hívni.

Hasznos ez az űrutazás, gyönyörű halakkal találkozik az ember. Duba fogta. Kétkilónyi dévér, egyetlen darabban. Szép. Van ugyan rajta egy elég markáns sérülés, de már nagyon régi, valamikor ifjú korában szerezhette. Lefotózom, legyen néhány bit a halról és a büszke horgászról is. A biteket elektromos töltés formájában egy memóriakártyára teszem, majd otthon okos szerkezetek segítségével (amelyek működéséről lila gőzöm sincs) képpé alakítom őket megint. Bámulatos!

Vajon mi lesz majd azzal a mérhetetlen mennyiségű apró elektromos töltéssel, amit nap, mint nap létrehozunk és megőrzünk magunkról? Képek, hangok, betűk és adatok, adatok, adatok. A jövő régészei számítástechnikusok lesznek, nem kell nekik ásó, ecset, elemlámpa. Elektromos töltések végtelen halmazából fogják megkeresni azokat, amik valami fontosat, érdekeset mondanak. Vajon Dubát és a dévért 3416-ban érdekesnek fogják találni?


Ha már itt tartunk: Sting is, Andy Summers is kiváló muzsikusok, de nekem ő volt a Police. Zeus eltitkolt zabigyereke, a lóarcú, csörömpölve doboló félisten J Steward Copeland bácsi egy 2008-as koncerten:


4 megjegyzés:

  1. Hol az a két kilós chipbe zárt dévér? :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Íme, de csak az egyik szereplő, a dévér van itt a biteken. Neki nincsenek személyiségi jogai, Dubával ellentétben... :
      https://www.facebook.com/Szobapeca/photos/pcb.473297532830504/473292889497635/?type=1&theater

      Törlés