Lajos botja
Egy régi írást vettem ma elő. Örömmel olvastam újra, remélem, nektek sem lesz teljesen érdektelen:
Az 1993-as év több dolog miatt is emlékezetes számomra. Ebben az évben vettem meg életem első - és azóta is utolsó - új autóját, egy remek kocka Ladát. Ebben az évben nyaraltam utoljára Balatonbogláron, melyhez annyi szép gyerekkori emlék fűz. És ebben az évben volt először matchbot a kezemben...
Az 1993-as év több dolog miatt is emlékezetes számomra. Ebben az évben vettem meg életem első - és azóta is utolsó - új autóját, egy remek kocka Ladát. Ebben az évben nyaraltam utoljára Balatonbogláron, melyhez annyi szép gyerekkori emlék fűz. És ebben az évben volt először matchbot a kezemben...
Akkoriban - mint ahogy ma is - Gábor barátommal
horgásztam a legtöbbet. Ő eljött szüleimmel és velem Boglárra, az üdülőbe, én
pedig sűrűn megfordultam az ő szigetszentmártoni tanyájukon. A mártoni
látogatások megmaradtak, a balatoni nyaralások sajnos nem.
Igen nagy veszélyt jelentettünk a balatoni
halnépségre, kétféle módon is. Az egyik módszer a klasszikus önetetős fenekezés
volt, melyet az üdülő stégjéről gyakoroltunk, amit minden szezon elején a
parttól úgy 80-100 méterre vitt be az első turnus közönsége. Aztán, mivel
minden turnusban akadt egy-két horgász, aki becsülettel etette a helyet, a
szezon végére igencsak haljárta terület lett a stég előtt 30-40 méterre húzódó
etetett sáv. A másik módszer a boglári kikötő spiccén, a partvédő kövezésen
folytatott esti-éjszakai úszózás volt. Könyékig lehetett "turkálni"
itt a keszegnépben és minden este akadt egy-két ponty is, bár a nagyobbja
szinte mindig megtépett minket. Sebaj, jól szórakoztunk, biztos jobban, mint a
móló külső ívén fenekezőik mögött kuksoló törzsközönség.
Lajos, az üdülő gondnoka sok helyi lakoshoz hasonlóan
gyakorlott álláshalmozó volt. Az üdülési szezon ideje alatt sokféle munkát
elvállalt, hogy az ínségesebb, vendég nélküli időkre is maradjon a családnak
betevő, mert ilyenkor az alkalmi munka is sokkal kevesebb. Állandó munkája
pedig csak a gondnokoskodás volt, ami valljuk meg, ősztől-tavaszig nem hozott
sokat a konyhára. Így aztán szezonban átlag napi 24 órát dolgozott, a
fennmaradó időben pedig pihent, feleségével és kisfiával törődött, sőt jó
beosztással még horgászni is eljutott néhanap.
"Na, délután beviszlek benneteket a
tutiba!" mondta az egyik reggel, jellegzetes, parancsoláshoz szokott
hangján. Hiába, tizenegynéhány Rendőrségnél eltöltött év nem múlik el
nyomtalan. Mint kiderült, a tuti Balatonlelle fölött egy halastó-rendszer volt,
ahol két tó között vágtak egy széles csatornát, melyet mindkét végén zsilippel
és előtte felhúzható ráccsal zártak le. A csatornában lévő halmennyiséget a
zsilipek szükség szerinti nyitásával "szabályozták". Maga a csatorna
egész vadregényesre sikeredett, nádcsomókkal a szélén, sőt, még néhány
hínárfoltra is futotta. Amolyan kulturált kis mészárszék volt, vagy nevezhetjük
intenzíven „telepített” víznek is, döntse el ki-ki, ízlése szerint. Főképp
német, osztrák vendégek látogatták, mert leülni sem volt olcsó a partra -
akkortájt 400 forint nem kis pénz volt a magamfajtának - és persze az elvitt
halat is ki kellett fizetni. Szerencsére a csatorna felügyeletével megbízott ember
Lajos barátunk spanja volt, így amikor leültünk a partra, az éber őr éppen a
Balaton irányába kémlelt. Ha halat akartunk volna elvinni, azt persze le
kellett pengetni így is, de ez nem volt szándékunkban.
"Gyerünk, itt nyüzsögnek a pontyok!" adta
ki a parancsot Lajos, majd rögtön vissza is ment a kocsijához, mert a botot
elfelejtette kivenni a csomagtartóból. Gábor barátommal közben gyorsan
átalakítottuk a kikötői úszós motyókat feltolósra, így mire Lajos visszaért, mi
már éberen figyeltük az úszókat. Az én felszerelésem lelke egy 3,60-as
teleszkópbot volt, mely mai szemmel nézve akár ihletője is lehetett Arany
Jánosnak a Toldi híres jelenetének megírásához. Jó vastag volt ugyan, viszont
dög nehéz. Egy-egy egész estés kikötői úszózás után másnap remegett a kezemben
a pohár, jobb kézzel tollat fogni pedig csak délutánra tudtam. Most viszont
kifejezetten örültem neki, mert a beígért több kilós pontyok ellen méltó
fegyvernek tartottam. 0.25-ös zsinór, hosszú úszó feltolósra hangolva, 6-os
horog egy félcsőnyi kukoricába bújtatva, jöhetnek a gigászok!
Megjelent Lajos, hozta a botját. Vékony fekete tok.
Mi a franc? Horgászbotnak karcsú. Idétlenül vigyorogtunk egymásra Gáborral, sőt
még fogadásokat is kötöttünk halkan, nehogy mackós termetű - mit mackós,
medvényi! - barátunk meghallja. Ő felmosófára tippelt, én billiárddákóra.
Vesztettünk, horgászbot volt. Valószínűtlenül vékony, zöld színű, háromrészes
bot, apró gyűrűkkel. Feneketlen zsákjából elővarázsolt egy kisméretű,
elsőfékes, ezüstszínű Ryobi-t - még ma is beleborzongok, olyan finom kis
szerkezet volt -, átfűzte a gyűrűkön a rajta lévő pókhálót és szerelt.
Feltolósra, mint mi is, bár jóval kisebb horoggal, vékonyabb zsinórral. Egy
szem konzervkukorica, egy csonti. Tőlünk 3-4 méterre gyalogolt és ő is bevetett.
Ami ezután következett, azt az Értelmező
Kéziszótárban több szócikk alatt is meg lehet találni, mint például:
oktatófilm, alázás és még sorolhatnám. Lajos a következő másfél órában hat
pontyot fogott, egy leakadt, kettő szakított. Mi eközben őriztük botjainkat és
hallgattuk jókedvű megjegyzéseit, hogyaszondja: "Mondtam, hogy jó hely,
nem?", vagy azt, hogy "Ti nem horgásztok?" vagy például
"Múltkor jobban ment, de mindegy, most már maradok.", meg ilyenek.
Közben folyamatosan hajladozott a kezében a vékony pálca, zizegett a finom kis
orsó, ő meg nyögött, szuszogott és nevetgélt hozzá. Mi pedig ültünk és néztük,
a saját úszóinkat sem figyeltük már, csak bámultunk.
"Na jó, eleget szórakoztam, hagyjunk másoknak
is!" mondta hirtelen és rám kacsintott "Látom tetszik a motyó, nem
próbálod ki?". Nem szóltam egy szót sem, de mire a mondatot befejezte,
addigra én már kitekertem az úszómat. Odabaktattam hozzá és óvatosan kivettem a
kezéből a felém nyújtott botot. Az óvatosság nem volt felesleges, mert a könnyű
cucc szinte kirepült a kezemből. Valamit motyogtam a bajszom alatt - akkor még
volt -, talán azt, hogy köszönöm, de már szaladtam is a zsákmánnyal. Leültem a
helyemre, felcsaliztam, ahogy a "mester" is tette és bedobtam a
hínárfolt szélére, oda, ahol az előző másfél órában az én úszóm feszített
büszkén, mozdulatlanul. Nem tudom, szoktatok-e így érezni, de amikor bedobtam,
abban a biztos tudatban tettem, hogy nemsokára halat fogok. Így is lett.
Az úszó kicsit megemelkedett, majd sréen eltűnt a
víz alatt. Bevágtam, ahogy saját vadölőmmel szoktam, de félúton megállt a
kezemben a bot. Aztán a kitörő hal irányába bólintott egy nagyot, majd
felcsendült a már unalomig ismert muzsika: a kis Ryobi fékjének bűbájos hangja.
A bot néha szinte a nyeléig hajlott, de a hal jól irányítható volt vele, az
orsó pedig szükség szerint "besegített". A fárasztás jó nyolc-tíz
percig tartott és máig bennem maradt minden mozzanata, annyira élvezetes volt
ez a szokatlanul közvetlen kontaktus. Szinte sajnáltam, amikor Gábor megmerítette
az aznapi bandanagyot, egy hat kiló körüli tükröst. Lajos eközben félig
elnyúlva a fűben, könyökére támaszkodva vidám szemmel vigyorgott ránk, mint aki
tud valamit.
A következő fél órában még egy három kilóst fogtam,
majd Gábor is kipróbálta a botot és azt is, milyen vele halat fogni. Hazafelé
menet nem nagyon beszélgettünk. Lajos csak csöndben mosolygott, Gábor és én
pedig azt számolgattuk magunkban, mikor és hogyan tudjuk megszerezni ezt a
csodát. Nekem három hónapba telt, mire a kezembe vehettem az első saját
matchbotomat, pont olyat, mint Lajosé volt. Három hónap rendkívül hosszú idő...
Azóta sokat tanultam a matchbotos horgászatról, ma
már három ilyen "felmosófám" van. Az újabbak érzékenyebbek,
finomabbak és persze drágábbak is, mint az az első. Sokat is használom őket, de
valahogy a szívemhez nem tudtak annyira közel kerülni, mint a "zöld
csoda". Ha a „Lajos botját" veszem kézbe, mindig mosolygok és mindig
eszembe jut az a lellei csatorna és az a délután.
u.i.: A fentieket majd’ 13 éve, 2004 májusában
írtam, ma is olvasható ugyanez a szöveg a Haldorádó „Érdekes történetek”
topicjában. A bot, amiről szó esik a dolgozatban, egy Silstar X-Citer 3,90-es
pálca. Aki ismeri, tudja, hogy elég erős, harcos matchbotról van szó, nem egy
finomlelkű pálca. Gyűrűi szokatlanul nagyméretűek ebben a kategóriában. Sajnos
már nincs meg, eladtam, az árát újabb dolgok vásárlásába fektettem. Így van ez,
kevés régi cuccom marad meg, amit már nem használok. (De Gábor barátom zöld
csodapálcája még megvan, ha nosztalgiázni szeretnék, nála még megtehetem.)
Az is feltűnik a fentieket olvasva, mennyit
változott körülöttem az internetes világ és mennyit változtam én magam is. Ez
egy derék, kétoldalas szöveg, amit szinte egy ültő helyemben pötyögtem a gépbe
anno. Megadtam a módját, van a dolognak eleje, közepe, vége. Akkoriban ez nem
volt szokatlan, sokan írtak le formás történeteket, a többség nem elégedett meg
néhány odavetett mondattal. Ha megnézem a mai blogposztjaimat, kevés van ilyen
tisztességgel megformálva. Oda kell figyelnem…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése