Amikor visszaad valamit a Duna


Mert visszaad. A türelmet, a mértékletességet, a figyelmet. No meg adakozó tud lenni az olyasféle szerencsétlenekkel is, mint amilyen én voltam mostanában. A költözésen sikeresen túlestünk, ám a felújítási munkákat nem tudtuk úgy szervezni, hogy rögtön azzal kezdjünk (főleg nem úgy, hogy már a készbe költözhessünk). Így a cuccaink jelentős része, például a horgászmotyóm is becsomagolva maradt. Két hét után nem bírtam tovább: kicsomagoltam néhány dolgot és reggel ötkor a Dunának mentem…



Cserébe már tegnap olyan élményben volt részem, amiben eddig soha. Korábban, ha a horgászat előtti este kaját gyúrtam, az úgy zajlott, hogy nekivágtam a negyedikről, kezemben egy fél vödör vízzel és lecaplattam a pincébe. Ott megkevertem a cuccost, aztán elöblögettem mindent. Hát most nem ez volt. Egyszerűen kisétáltam a kertbe és megkevertem a kaját. Ennyi. Nagy flash, mondhatom! Sajtos kaját kevertem, az összetevők láthatóak ott fent (morzsából csak három bő marék kellett és a földből sem ment bele mind a két kiló).

Nem indult jól a dolog. A kapuból vissza kellett fordulnom az esőruhámért. Erre nem voltam lélekben felkészülve. Tíz fokot alig meghaladó hajnali hőmérséklet, erős szél, borult ég, szemerkélő eső. Fasza… De mit volt mit tenni, kocsiba vágtam magam (a feleségemébe, az enyémben három hete nyomoz a szerelő valami elektronikus probléma után).


Minden végszereléket a szokásos módon csináltam meg, egyetlen újdonság az Alt-féle körmös kosár volt. Az egyikre ez került (100 grammos kivitelben), a másik boton egy 4 unciás, Deáky-féle alagútkosár lógicsált. Az Alt kosár tök jól tette a dolgát, be sem szakítottam, szóval happy end. Nem jártam ilyen jól a monofil horogelőkékkel, mert azok bizony nem bírták ma a gyűrődést. 5-6 dobásnál egyik sem bírt többet, pedig próbáltam kitartóan. „Elhorgásztam” négy monofil előkét, hármat valami kő szélén reszeltem el, egyet halban hagytam. Végül feladtam és vékony fonott előkével pecáztam végig a délelőttöt, mindkét cuccon.


Az első másfél órában néhány gébet sikerült összeszurkálnom, no meg egyetlen paducot, de azt hogy! Olyan kapása volt, mint amikor egy gyerek ugrál a trambulinon. Méteres kilengésekkel bólogatott a bot spicce, föl-le, föl-le. Esküszöm elbambultam, csak néztem az előttem ütemesen ugráló botot, kellett néhány másodperc, mire magamhoz tértem a révületből. Meglett.


Eleinte tetőtől-talpig rókában voltam (a Fox Rage esőruhája, nem ázik be és nem is rohadok bele – nem, ez itt nem reklám, de évek óta ez az első olyan esőcuccom, ami tudja ezt és én igencsak örülök neki), aztán egyre emberibbé vált az idő. Az ég szürkéből kékre váltott, a felhők megritkultak, a Nap kisütött. És megjelentek végre a halak is. Az első példány egy darabos dévér volt, ami fajtájának szokása szerint lapjával feküdt a sodrásba, s onnan rúgkapált egyet-egyet. Egész a partszélből tudtam csak visszacsalogatni a merítőig.


Közben azért forgalom is akadt előttem a folyón. Nem volt szerencsére túl nagy, kirándulóhajó (ezek csinálják a legdurvább parti hullámokat) csupán egy jött, folyásnak fel, a város irányába. Felfelé ment az az ukrán hajó is, amin jót mosolyogtam. Magamban. A legtöbb hajó neve nem különösebben izgalmas, leginkább települések, folyók neveit adják nekik. De az ukránok nem, a kék-sárga lobogó alatt közlekedő hajók legtöbbje valamilyen régebbi személy nevét viseli. Ezúttal Aleksey Ivlev tolta magát előttem egy mellévett uszállyal. A név gazdáját nem ismerem (rövid itthoni, internetes kutatással sem jutottam hozzá közelebb), így magamban eljátszottam a gondolattal, vajon ki is lehetett az illető. Nem szeretnék senkit nemzeti érzéseiben megbántani, így inkább nem írom le, mi minden jutott eszembe, de igen jól szórakoztam rajta. Olyasmi volt ez, mint gyerekkoromban. Bementünk egy tízemeletes ház egyik kapualjába és a postaládákon lévő nevekből focicsapatokat raktunk össze. Így jöhetett létre a betonkemény Krapák – Hubovicz – Nyeste védőfal vagy a legendás Arató – Punk – Oberhauser csatársor és még sokáig sorolhatnám. Szakadtunk a röhögéstől, tényleg jó móka volt. Ez sem különben.


A következő turnusban márnák álltak be elém. Brutális kapásokkal jelentkeztek, több alkalommal rögtön métereket húztak a nyeletőfékről. Nem voltak nagy példányok – 1,2-1,5 kiló körüli izmos ifjoncok voltak többségében – csupán egyikük volt bőven kettő fölött. Viszont nagyon jó erőben volt mindegyik, s inkább a parttól távol futottak sokat, a merítő előtt már nem nagyon volt ramazuri. Négy márnát hoztam el a partig, kettő sajnos lemaradt. Az egyik vékonyan akadhatott, a másik horoggal együtt távozott. Ez utóbbi darabosabb jószág lehetett, őt szívesen lefotóztam volna.


A márnák után egy újabb dévér vitte el a három csontit, na de milyen! Nagyon rég nem fogtam már ekkorát. A szokásos fogás (tarkónál megfog, két ujjal a két mellúszó alatt megszorít kicsit) reménytelen volt, két kéz kellett hozzá. Nem volt nálam mérleg, így csak becsülni tudtam a súlyát. Betöltötte a damilos merítőfejet szépen, és a gravitáció is komolyan hatással volt rá. Én bizony 3 kiló fölé saccoltam.



Nagyon elégedett voltam magammal, vigyorogtam, mint egy szekér vadalma. Az én napom már kész volt, de a pecát még egy kicsit folytattam. Akadt még a végére néhány paduc, egy márna és egy leánykoncér is. Ez utóbbin kicsit csodálkoztam, ezzel a fajjal itt még nem találkoztam. Vannak szakaszok és időszakok, ahol és amikor a leányhalak nagy számban jelentkeznek, de ez – eddig – nem tartozott ezen helyek közé.



Úgy éreztem, megérdemeltem ezt a délelőttöt, s úgy tűnik a Duna is így gondolta. És amikor a Duna adni akar, az mindig emlékezetes. Ez a délelőtt is az volt.


Megjegyzések

  1. Miki!
    Jól indult a hetem, elolvasva ezt a legújabb blogbejegyzésed!
    Üdv:
    Csaba

    VálaszTörlés
  2. Miki!
    Jól indult a hetem, elolvasva ezt a legújabb blogbejegyzésed!
    Üdv:
    Csaba

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések