2018. március 15., csütörtök

Láb alatt



A két téli hét közé beszorult tavasz utolsó napjának ígérkezett a mai. Mára még 10 fokot ígértek, szóval menni kellett pecázni. Igaz, mondtak hozzá szelet és némi esőt is, de hát semmi sem lehet tökéletes.


Egy kis tavat néztem ki magamnak Dunaújváros közelében. Soha nem jártam még ott, kértem hát némi segítséget, hova érdemes leülnöm így pár nappal jégveszte után. Még tegnap este bepakoltam a kocsiba a hozzávalókat. Ládát raktam be, nem széket. 5-6 órát leszek a parton, ez már kellően hosszú idő ahhoz, hogy megérje a nehéz cuccal való vesződést. A ládán ülve minden kézközelben van, segít fókuszálni arra, amit csinálok. Pakoltam egy kilónyi sötét, finomszemcsés etetőt, egy zacskó halas mikropelletet, ezek mennek majd a kosarakba. Néhány deci csonti és egy komolyabb adag methodos horogravaló (kb. százféle … ööö … vagy ezer…). Ernyő, esőruha, két szerelt bot (egy methodos és egy klasszikus, hosszúelőkés), szákfej meg a nyele, matrac (mert nagyzolok). Szépen megtöltöttem vele a csomagtartót.



Nahát ez volt a terv. Feláztattam egy adag mikropelletet – két percig ellepi a víz, aztán leöntöm róla, állni hagyom kb. fél órát, néha átkeverem közben és kész. Halas, de nem durván, ha beleszagolsz, inkább finoman fűszeres. Ezzel és különböző horogpelletekkel terveztem az előttem lévő területet végigkeresgélni. Ahol halra akadok, ott próbálkozom tovább. Jó terv volt, csak nem működött. Két órán keresztül pásztáztam a vizet, de nem akadtam halak nyomára. Nyári időszakban 3-5 percenként dobom újra a cuccot, most a fagyos víz miatt 10 percig is hagytam egy-egy helyen. Teljesen hiába. A kegyelmdöfést végül az első kapás, pontosabban annak eredménye adta meg. Mutatom:


Nem, ez így nem OK. Egy kicsit megzuhantam. Másik terv kell! Elő a hosszúelőkés motyóval, csontival! A methodos próbálkozás semmilyen támpontot sem adott, így a másik végszerelékkel ugyanúgy végig kell próbálnom jó pár távot és irányt. Azért az első helyre már volt tippem. A pöttöm ponty megakasztása előtt ugyanis láttam egy halat. Nem nagyot, egy kb. kettes pontyot, amint konkrétan a cipőm orránál jött fel egészen a felszín közelébe. Ha nem is a cipőm orrához, de kb. egy bothossznyi távra terveztem letenni először a kosarat.


Épp ekkor történt, hogy először leszakadt az ég. Elég rendesen. Kapkodni kezdtem, hisz az ernyő még a tokjában hevert mögöttem, az esőruhám pedig a táska mélyén. Gyűlöletes dolog ez. Szakadó esőben ernyőt állítani, alá menekíteni mindent, ami nem komálja nagyon a vizet. Amikor ez megvan, magadra ráncigálod az esőruhát, ami a külső szemlélő számára biztos mókás. Nem ment könnyen, egyszer kishíján pofára is estem, miközben az egyik lábam már benne volt a nadrág szárában, a másikat viszont képtelen voltam keresztül erőltetni rajta (a másik szárán, természetesen…).


A felcsalizott cuccot bepottyantottam a kiszemelt helyre. Mikor leért a fenékre, finoman feszítettem a zsinóron, de a fél unciás spiccet már nem hajlítottam meg. Ezen a sóhaj is meglátszik. Aztán ami történt, az nem sóhaj volt. A hal szinte lerántotta a botot a tartóról, egészen megijedtem az első pillanatban. Akik gyakran játsszák ezt a kilendítős, láb előtt horgászós dolgot, nyilván nem lepődnek meg annyira. Nekem azért még szoknom kell. Egy másfeles ponty volt a tettes, amit az első ijedtség után csak kitornáztam a merítőig. Mit mondjak, fülig ért a szám!



Élvezetes három óra vette ezzel kezdetét. Két-három percnél többet sosem kellett várni a kapásig. Apró kárászok akadtak a leggyakrabban, őket ki kellett várni. Finoman megreszketett először a spicc, aztán apró pöccintések következtek, végül egy olyan húzás, amibe már bele lehetett nyúlni. Így is csak minden második-harmadik kapást tudtam halra váltani. Szinte ugyanúgy csaliztam, mint a Dunán szoktam, csak a motyó volt most kicsit finomabb. A 20 grammos, kisméretű kosár aljába etetőanyagot nyomtam, 8-10 szem csontit dobtam rá, aztán etetőanyagot tettem a tetejére is. 40 centis horogelőke, rajta 12-es horog, arra pedig 2-3 szem csonti került.



A kárászok közé néhány kisebb ponty is keveredett, összesen négyet fogtam, a legnagyobb sem volt nagyobb két kilónál. A rövid, finom bot és a kis távolság miatt kifejezetten munkás volt őket fárasztani. Néha esett egy kicsit, de sebaj. Egyfolytában fújt a szél, de sebaj. Mit írtam még hétfőn? Hogy jól telt az idő? Hát ez ma sem volt másként.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése