Vannak bajok

Ez most nem egy színes-képes-hogyhorgásztamilyenjót poszt lesz, inkább amolyan kesergős féle. Ha nem bírod az ilyet, meg se próbáld! Ha bírod, akkor nosza!

Egy hónapja írtam az utolsó posztomat, de ez nem jelenti azt, hogy az eltelt idő alatt nem pecáztam. Sőt, nem is kevés időt töltöttem a parton! Másfajta horgászatok voltak ezek, mint amiket az utóbbi években műveltem. Bányatavakon pecáztam, amiben eddig nem sok gyakorlatot szereztem. Két versenyen is részt vettem ilyen vizeken, mérsékelt eredménnyel. És hogy őszinte legyek, kicsit meg is zuhantam. Na nem komoly ez. Csak egy kicsit.

Hogy mitől zuhan meg egy átlagos pecás? Hát attól, hogy rájön: Negyven év hobbipeca után számos egyszerű feladatot nem tud megoldani. Van olyan, hogy tudja mit kéne tenni, csak nem tudja megcsinálni. És olyan is, amikor ötlet sincs, hogyan kéne továbblépni, mitől nem megy a halfogás. Egyik rosszabb, mint a másik.

A pár hektáros, sűrűn telepített tavakon a finom, kis mennyiségű etetőanyaggal végzett method feederezés valóban hihetetlenül eredményes tud lenni. Az ember hajlamos aztán ehhez nyúlni akkor is, amikor nem feltétlenül kéne. Egy huszonhektáros, 5-6 méter átlagos mélységű bányatavon, ahol van ugyan hal bőséggel, mégis összességében kisebb a halsűrűség, kevesebb a táplálék és nincs akkora konkurenciaharc, sokszor jobban működik egy hagyományos, darabos, pontyos kaja, bordás- vagy drótkosárral, nagy mennyiségben betolva a halak elé. Annyira magával ragadott a finom methodos peca, hogy nem vettem észre a nyilvánvalót.

Aztán itt van a nagy távolságra való feederezés. Számos alkalommal nincs rá szükség, de a nagyobb felületű tavak esetén az eredményesség kulcsa lehet. A mérőpálcák használata nyilvánvalóvá tette azt, amit eddig csak sejtettünk: a 100+ méteres dobások inkább csak kilencvenig szállnak, rossz napokon 80-ig. De nem elég eldobni messzire, muszáj mindezt pontosan tenni, ami nem könnyű. Nekem például nem is megy olyan nagyon. Ilyen távon nem elég csupán a kiakasztott zsinór és a szemközti támpont. Hasonló ívet leíró dobások kellenek a pontossághoz. Ahhoz pedig gyakorlás.

De már a szükséges távolság eléréséhez is változtatnom kell, mert van baj itt is rendesen. A fizikai adottságaim olyanok, amilyenek, ettől még mehetne. Bár Csabi barátom kezében, aki egy fejjel magasabb nálam, egész másképp áll egy 4,20-as messzehordó feeder, mint az enyémben… Aztán a bot maga. Hiába a megfelelő hossz és terhelhetőség, ha a pálca karakterisztikája nem jó az igazán távoli dobásokhoz. Kicsit szigorúbb, merevebb feederbot kell ehhez. És végül maga a dobási technika. Ahogy látom, egyszerűen nem viszek bele elég lendületet. Nem szoktam hozzá a mindent beleadó dobásokhoz, mintha félteném a botot. Meg kell neki adni a kellő előfeszítést a végszerelék hátralendítésével, majd a mozdulatot természetesen folytatva bátran bele kell feküdni a cuccba. Ez más kávéház, mint a medium bottal 40 méterre pecázni.

Az előttem lévő mederszakasz feltérképezésére sem fordítottam eddig kellő figyelmet, pedig ez az egyik legfontosabb dolog az eredményes horgászathoz. Ólommal, kosárral, markerúszóval, bármivel, ami van és ami alkalmas a feladatra. Segítségükkel megtalálhatjuk az ideális távolságot. Egy törés, egy kagylópad, egy kavicsos mederszakasz, vagy egy kisebb púp már elég támpontot adhat arra, hova etessünk és hova horgásszunk. Megállni a parton és eldobni negyvenre, hetvenre vagy százra, önmagában semmit nem ér. Vagy bejön, vagy sem.

Az egyes technikai problémákon túl igazán az zavart, hogy nem voltak egyben a pecáim. Nem tudom, értitek-e mire gondolok, de nem tudom jobban megfogalmazni. Valahogy nem volt bennük harmónia, nem voltak komfortosak. Sokat hibáztam és kapkodtam. Nem voltak jók az eszközök, rossz volt a technikám, a koncepcióról pedig hamar kiderült, hogy nem működik. És nem tudtam helyette olyat összerakni, ami igen.

A dunai, partközeli feederezés során például az egyes építőkockák többsége a helyén van: a koncepció, a felszerelés, a felhasznált kaják, csalik. Ez nem azt jelenti, hogy mindig jól fogok, de azt igen, hogy az elképzelt dolgokat meg tudom valósítani, és ha változtatni kell, tudom mihez nyúljak, hogyan, mit csináljak másként. A nádi pontyozás is kerek, régóta kialakult az, hogy milyen felszereléssel, csalikkal, hogyan horgászom. Minden kézre áll, otthonosan mozgok benne. Még a rövid és közepes távra való methodozáshoz vagy hosszúelőkés feederezéshez is megvan a megfelelő eszköz, a szükséges technika és néhány kiindulópont az etetőanyagok, csalik terén. Ez olyan bázis, amiről jól fel lehet építeni egy-egy konkrét horgászatot. A hétköznapi horgász szintjén mindenképp. (A pergetés az egyetlen, amit abszolút diszharmónia jellemez nálam, de az más dolog, ahhoz hozzászoktam.)

Ez a bányatavi, messzedobós, nem annyira kifinomult, de pontosságot és odafigyelést igénylő feederes horgászat nem ment jól nekem. Akartam róla írni, de végül inkább nem tettem. Talán majd akkor, ha kicsit jobban összerázódik a dolog és amikor már az eredményesség is jobb lesz. Addig egy kis türelmet kérek, hanyagolni fogom ezt a témát.