2018. szeptember 8., szombat

233



Tizenegy-tizenkét éves lehettem. Néhány hét volt még karácsonyig és tudtam, hogy megkapom azt, amire vágytam. Nem csak úgy sejtettem, nem csak számítottam rá. Tudtam.

Vágyaim tárgya ugyanis egy ideje ott volt már a nappaliban, az egyik ruhásszekrény alján. Nem emlékszem már, hogyan szúrtam ki a dolgot. Amilyen türelmetlen vagyok, az sem kizárt, hogy kerestem és úgy találtam rá, de valószínűbb, hogy elcsíptem egy mondatfoszlányt vagy egy óvatlan mozdulatot. Mindegy is, a lényeg, hogy felfedtem a titkot!

A suli csupán pár méterre volt tőlünk, egész pontosan az utca túloldalán, de minden áldott nap kibírhatatlanul hosszúnak tűnt az a pár lépés. A szüleim csak estefelé értek haza a munkából, így volt pár órám, amit a zöld csoda társaságában tölthettem. Óvatosan előhalásztam a dobozt, kivettem belőle az orsót és bizony még azelőtt beletekertem jó pár kilométert, hogy a fa alá került volna. Aztán ügyelve arra, hogy ténykedésemnek nyoma ne maradjon, mindent visszatettem a helyére. Ez ment heteken keresztül. (A feleségem azt kérdezte, hogy ezek után nem volt-e csalódás karácsonykor megkapni, de ezen csak mosolyogtam. Persze, hogy nem, hisz horgászni vele az egész más kávéház, mint titokban tekergetni.)

A fentiek majd’ negyven éve történtek. Ma délelőtt kimentünk az Ecserire. Az egyik árusnál egy földre rakott dobozban elképesztő összevisszaságban régi orsók voltak. Az első kurbli, amit kivettem ebből a Laokoón-csoportból az ő volt. Próbálgattam, nézegettem, aztán megvettem, még alkudtam is rá. Itthon megtisztogattam kicsit. Megtekerni nem volt olyan földöntúli érzés, mint akkor, de az a hangulat felrémlett bennem. Csak egy pillanatra.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése