2018. június 11., hétfő

Kegyes királynő


Hetek óta nem tettem tiszteletemet nála. Nem mondom, hogy megsértődött – egy királynőtől távol áll az effajta, köznépre jellemző kicsinyesség – de azért megjegyzi az ilyet. És a maga csendes, elegáns módján szóvá is teszi…


A hosszú ideje beállt szint miatt arra számítottam, hogy viszonylag tiszta vízen horgászhatok. Ehhez képest, amit a kocsiból kiszállva láttam, az minden volt, csak nem átlátszó. Tejeskávéra hajazó szürke lé hömpölygött előttem. És ez csak az, ami felszínen volt látható. A víz alatt sokkal gonoszabb ármányokat küldött rám: Uszadékok tömege lebegett a kakaószín löttyben. Rárakódtak a zsinórra, fennakadtak a kosáron, rátelepedtek a horogra.


Rendben van Fenség! Tudom, hogy hibáztam. Tiszteletlen voltam és magára hagytam Önt. Akkor hát játsszuk ezt le így! Bár két botot készítettem elő, csak az egyiket használtam. Dobóelőkét kötöttem fonottból, az jobban bírja a nehéz kosarak dobálásának terhét. De mert a csomó előszeretettel gyűjti össze az uszadékokat és okoz a gyűrűkön áthaladni képtelen göcsörtöket, néhány dobás után levágtam az előkét és direktbe kötöttem a cuccot. Messzire sem dobálhattam, úgy 20-22 méterre csupán. Ha több zsinór volt kint, 3-4 percet sem hagyhattam bent a szereléket, mert nagyon elrontotta az időmérleget. Kevesebbet horgásztam, mint amennyit a szmötyi takarításával töltöttem.


Egy bot, rövid táv, gyakori dobások. Ez jutott, mert Őfelsége durcizott velem kicsikét. Ja nem, ő nem csinál ilyet. Csak megköszörülte a torkát… Ha halat akartam fogni a szürke löttyből, termelnem kellett befelé a kaját. Nagy lyukbőségű, Alt-féle körmös kosárral, 4 perces ütemben toltam nekik a szokásos anyagot (Tímárék folyóvízi keszegezőjét, kissé feljavítva), csontival bőven megspékelve.


Csontit tűztem a horogra is. Mert leginkább azt szoktam. Ebben a víz alatti ködben talán nem lenne rossz valami illatosabb, figyelemfelkeltőbb dolog. De aztán maradtam a csontinál. Meg fogják találni, gondoltam. Meg fogják! Ugye?



Megtalálták. Nagyon hamar, talán az ötödik dobásra halat akasztottam. Egy paduc volt a legfürgébb. Ja nem, az első egy kis márna volt. Aztán jött a paduc. Aztán egy karika. Megint paduc. Egymás után három. És ez így ment elég sokáig. A halak nem voltak nagyok, de előttem mozgott belőlük egy igen nagy csapat. És ettek is szépen.



A paducok nagyon rendes halak. Segítőkészek. Igazi mentőcsapatként működnek. Megmentik az aznapi pecát. Jönnek a gyönyörű, formás kis testükkel, narancsos uszonyaikkal, mókás szájukkal és olyan műsort rendeznek előtted, hogy csak na. Ezt tették most is. Egész délután.


Változatlanul a teltek az órák. A víz szürkén folyt előttem, az uszadékok tovább ostromolták a zsinórt és a végszereléket. A paducok pedig ettek. Egymás után tűntek fel előttem a felszínt áttörve, fröcsögve aztán meg-megfutva újra, amíg a kezemhez nem vezettem őket. A horogtól megszabadítva sorban mehettek útjukra újra. Minden ilyen mozdulatot egy rövid mosollyal kísértem, magamban megköszönve a folyónak a paducokat. Nem küldött elém termetes halakat aznap, mégis azt hiszem, kegyes volt hozzám. Sértettség ide vagy oda, kincstára ékszereivel tette széppé a napomat. Ilyen egy igazi uralkodó. Kegyes királynő.

2 megjegyzés:

  1. Csupán merő kíváncsiságból : merre jársz a Dunán ? Na nem folyam kilométerre gondolok, csak úgy kb. Az utolsó kép alatti első mondatban ott ragadt egy apró fölös névelő :) üdv rapa

    VálaszTörlés