Kegyes királynő
Hetek óta nem tettem tiszteletemet nála. Nem
mondom, hogy megsértődött – egy királynőtől távol áll az effajta, köznépre
jellemző kicsinyesség – de azért megjegyzi az ilyet. És a maga csendes, elegáns
módján szóvá is teszi…
A hosszú ideje beállt szint miatt arra számítottam,
hogy viszonylag tiszta vízen horgászhatok. Ehhez képest, amit a kocsiból
kiszállva láttam, az minden volt, csak nem átlátszó. Tejeskávéra hajazó szürke
lé hömpölygött előttem. És ez csak az, ami felszínen volt látható. A víz alatt sokkal
gonoszabb ármányokat küldött rám: Uszadékok tömege lebegett a kakaószín
löttyben. Rárakódtak a zsinórra, fennakadtak a kosáron, rátelepedtek a horogra.
Rendben van Fenség! Tudom, hogy hibáztam.
Tiszteletlen voltam és magára hagytam Önt. Akkor hát játsszuk ezt le így! Bár
két botot készítettem elő, csak az egyiket használtam. Dobóelőkét kötöttem
fonottból, az jobban bírja a nehéz kosarak dobálásának terhét. De mert a csomó
előszeretettel gyűjti össze az uszadékokat és okoz a gyűrűkön áthaladni
képtelen göcsörtöket, néhány dobás után levágtam az előkét és direktbe kötöttem
a cuccot. Messzire sem dobálhattam, úgy 20-22 méterre csupán. Ha több zsinór
volt kint, 3-4 percet sem hagyhattam bent a szereléket, mert nagyon elrontotta
az időmérleget. Kevesebbet horgásztam, mint amennyit a szmötyi takarításával
töltöttem.
Egy bot, rövid táv, gyakori dobások. Ez jutott,
mert Őfelsége durcizott velem kicsikét. Ja nem, ő nem csinál ilyet. Csak
megköszörülte a torkát… Ha halat akartam fogni a szürke löttyből, termelnem
kellett befelé a kaját. Nagy lyukbőségű, Alt-féle körmös kosárral, 4 perces
ütemben toltam nekik a szokásos anyagot (Tímárék folyóvízi keszegezőjét, kissé
feljavítva), csontival bőven megspékelve.
Csontit tűztem a horogra is. Mert leginkább azt
szoktam. Ebben a víz alatti ködben talán nem lenne rossz valami illatosabb,
figyelemfelkeltőbb dolog. De aztán maradtam a csontinál. Meg fogják találni,
gondoltam. Meg fogják! Ugye?
Megtalálták. Nagyon hamar, talán az ötödik dobásra
halat akasztottam. Egy paduc volt a legfürgébb. Ja nem, az első egy kis márna
volt. Aztán jött a paduc. Aztán egy karika. Megint paduc. Egymás után három. És
ez így ment elég sokáig. A halak nem voltak nagyok, de előttem mozgott belőlük
egy igen nagy csapat. És ettek is szépen.
A paducok nagyon rendes halak. Segítőkészek. Igazi
mentőcsapatként működnek. Megmentik az aznapi pecát. Jönnek a gyönyörű, formás
kis testükkel, narancsos uszonyaikkal, mókás szájukkal és olyan műsort
rendeznek előtted, hogy csak na. Ezt tették most is. Egész délután.
Változatlanul teltek az órák. A víz szürkén folyt
előttem, az uszadékok tovább ostromolták a zsinórt és a végszereléket. A paducok
pedig ettek. Egymás után tűntek fel előttem a felszínt áttörve, fröcsögve aztán
meg-megfutva újra, amíg a kezemhez nem vezettem őket. A horogtól megszabadítva
sorban mehettek útjukra újra. Minden ilyen mozdulatot egy rövid mosollyal
kísértem, magamban megköszönve a folyónak a paducokat. Nem küldött elém
termetes halakat aznap, mégis azt hiszem, kegyes volt hozzám. Sértettség ide
vagy oda, kincstára ékszereivel tette széppé a napomat. Ilyen egy igazi
uralkodó. Kegyes királynő.
Örömmel olvastam!😃
VálaszTörlésCsupán merő kíváncsiságból : merre jársz a Dunán ? Na nem folyam kilométerre gondolok, csak úgy kb. Az utolsó kép alatti első mondatban ott ragadt egy apró fölös névelő :) üdv rapa
VálaszTörlés