Becsületbodorkák

Reggel

Szeptember első napjaiban – talán harmadikán? – voltam a Dunán utoljára. Kedves cimbora vitt el magával messze Pest fölé, egy sóderosra, márnában bízva. Nagy víz volt akkor is már, de az áradás második napján a folyó még nem volt nagyon zavaros. Ottlétünk fél napja alatt negyven centit jött föl a Duna. A márnák nem jöttek el végül, de fogtunk paducokat és szép szilvaorrúakat. Nem unatkoztunk.

Több mint két hét telt el azóta, s nekem már igencsak be volt sózva a s…ggem, hogy horgászhassak megint. A Duna tartósan 350 felett, annyira tiszta, mint egy bögre kakaó. Na jó, de akkor hova? Az autóm kis sárga lámpácskákkal üzengetett nekem, hogy valami nem OK. Menni azért ment, de nem akartam hosszú utakra vinni, hátha végleg megsértődik. Szóval nem messze és nem Duna? RSD! Tavasszal voltam utoljára a Csőhídi-pályán, ideje megint elnézni oda is. Arrafelé szeretik a fehérhalak a szúnyogot, de tőlem azt biztos nem kapnak. A pinki is adja a halat némelykor, talán majd most megint.

A Papírgyár háta mögött elgurulva nem tudtam megállni, csak bekukkantottam a hármas portánál. Mégiscsak majd’ hét évet töltöttem a papírgépek környékén, egy pillantást mindig vetek a régi csarnoképületre. Aztahétszenvedésit!!! Üzemcsarnok sehol, előtte az ARASZ géptárolója, mögötte a W3-nak nevezett anyagelőkészítő épülete, mellette a vasbeton vízkádak mind-mind elbontva. Egy hatalmas üres placc már csak az egész. Hát, akkor ennyi… Irány a part!

A versenypálya inkább dzsungelre emlékeztetett, sípcsontig érő fű, a parti nádas beterítette a legtöbb állást. Megálltam a 32-esnél. Lemálháztam a ládát és a többi cuccot a betonlap alá, hisz a vízszint legalább egy fél méterrel volt a kiépített állások alatt, itt pedig van hely egész vízig települni. Egy 3,50-es könnyű feeder 40 méterre, egy 3-as picker 25-re. Egyszerre csak egyiket persze.

Nagyobb adag

A hosszabb távra kezdésnek betettem tízkosárnyi kaját (a Tímár keszeges valamiért kikopott a szokott boltból, így most Marost kevertem, édeset szokás szerint, némi földdel), aztán rájuk küldtem a csontis horgot is. Első dobásra finom pöcögtetés, majd hisztis ránciga. Apró bodorka a tettes, nagy tisztelettel szabadítottam meg a horogtól. Van itt hal kérem! Második dobásra ugyanaz. Tyűha! Rág a bodorka… J

Első dobásra

A harmadik és a huszadik dobás egyformán múlt el. Haltalanul. Mégsem rág, hogy a nehézség álljon beléje! Elővettem a rövidebb nyelet, nekiálltam a 25-ös távnak. Itt rögtön „élesben” kezdtem, nem volt alapozás, de a dobásokat 3-4 perces ütemben végeztem, hogy legyen bent elég anyag. Legalább fél órát kellett várnom az első kapásra. Bodorka. Sebaj, legalább a becsülethalak megvannak! Idővel aztán a „becsületbodorkák” egyre többen lettek, a rövidebb távolságról vagy másfél tucatot sikerült kipiszkálnom. Egész jó.

Növekszik a méret

Kukuccs

A merítő is előkerült

Ekkora

Jobbra mellettem valami kitartóan neszezett a nádasban. Zörgött, fújtatott, kaparászott, szuszogott, még ciripelt is, vagy mifenét csinált. Egyre gyakrabban fordultam felé, hátha sikerül elkapnom, legalább egy pillanatra a tettest. Közben bodorkáztam. Épp egy testesebb darabot szabadítottam a horogról (már a merítő is előkerült, a vékony előkével már nem mertem bevállalni a röptetést), mikor végre megláttam a száraz szálak között. Szürke orrát óvatosan dugta ki a nádból, gombszemei ijedten kémlelték a környéket. Összegyűjtötte minden bátorságát és kirohant az első kőig a szabadba. Nem láttam, mert megbújt a kő mögött, de tudtam, hogy ott van. Aztán egyszer csak kibukkant a takarásból, s határozottan felszaladt a szikladarab tetejére. Büszkén körbetekintett, elégedetten szusszantott egyet. A bot ekkor csúszott le a lábamról, nyele határozottan a földhöz koppant. Mire megint felnéztem, már nem volt sehol.

Először óvatosan...

...aztán bátran

Horgásszunk! A bodorkák eltűntek előlem, helyüket karikák és kisebb dévérek vették át. Nem jöttek olyan sűrűn, mint a narancsos úszójú becsülethalak, de minden második, harmadik dobásra belőlük is akadt egy-egy.

Az első nembodorka

Szebbecske

Délig, talán egy kicsit tovább tartott a halak lendülete. Ahogy elkoptak előlem az evezősök, kenusok, úgy szívódtak fel az uszonyosok is. Kicsit sűrítettem a dobásokon megint, bőséggel tettem csontit is az etetőanyag közé (a horgon maradt a pinki, azt határozottan jobban ették a nap folyamán, a nagyobb nyűért meg hálásak voltak a kosárban). Kész, vége, elfogyott a lendület. Küzdöttem még vagy fél órát, de halat már nem sikerült fognom. Pakolás, törölgetés, szemét össze. Apró kavicsokat szórva, amúgy vagányul megpörgő kerékkel indulás haza. Jó volt.

Kusza