Vízeresztés

Két héttel korábban egy nagyobb társasággal jártam a Tisza-tavon. Remek két nap volt, mert együtt töltöttem az időt számos olyan figurával, akivel ezt szívesen teszem. Ám peca szempontjából nem volt túl eredményes az út, két nap alatt egyetlen aligcsukával találkoztam, egy-két apróbb balin akciójáról nem szólva. Mások ügyesebbek voltak, de nekem ez bizony betli volt. Aztán visszamentem, revánsot venni.

Sajnos Gábor barátom épp nem volt hadra fogható, így egyedül vágtam neki kora reggel. 7-körül, a napfelkeltével együtt akartam megérkezni a kikötőbe. Kicsit ijesztő volt odafelé menet, hogy az autópálya füzesabonyi lehajtója előtt már komoly köd volt és az út további szakaszán is sűrű tejfölben hajtottam a kocsit. Szerencsére a vízen nem volt köd, így kicsit bátrabban vághattam neki a „tónak”.

Elfogyott alóla...

Két hét alatt sokat változtak a körülmények. A Tisza-tó téli vízszintjének beállítása már javában zajlott, majd’ egy méternyi víz hiányzott belőle. A parttól egyenletes távolságot tartva, óvatosan motoroztam kifelé, megpróbáltam elkerülni a tuskókkal való találkozást. A kikötős mondta reggel, hogy lassan/figyelmesen menjek és bizony szükség volt az óvatosságra! 8 óra elmúlt, mire elkezdtem vallatni a kiszemelt területet. Hiba volt. A tavaszi jeges ár megelőzésére a vízeresztés hatékony módszer, ám azok a részek, ahol a múltkor még elvágólag feküdtek a csukák a másfeles "mélység" fenekén, ezúttal tök üresek voltak. 50 centi, kristályosan átlátszó víz fedte őket. Sok felesleges órát pazaroltam el, mélyebb részeket keresve.

Szélfútta nádas

Végül úgy döntöttem, átmegyek a közeli holtágra, ha még sikerül. A zsilipen baj nélkül átjutottam, volt még elég mélység hozzá. Nagyon erősen áramlott a víz az élő folyó irányába, visszafelé jövet komoly gázzal kellet tolnom, hogy a sodrással szembe visszajussak a tározó oldalára. Az a méter a holtágból is hiányzott, de itt legalább a közepén megvolt a méteres-másfeles víz. A széllel is szerencsém volt. A tározó részen nagyon erős volt (mondogattam is magamban a mantrát: „No wind, no pike”), a holtág nagy részén azonban keresztbe fújt, a parti növényzet miatt viszont a középvonalig szélárnyékban lehetett horgászni. Aztán persze a másik oldal nádasai (amik az alacsony vízszint miatt jobbára már szárazon voltak) rendesen hajladoztak.

Kicsi harcos

Az első dobások itt is szélesebb kanalakkal (Ottó bácsi-féle, 13 grammos Lutra, fakó-ezüst színben) mentek. Legnagyobb meglepetésemre kétszer is leverte a kanalat egy-egy kölyök balin. Azt reméltem, hogy van itt nagyobb is, úgyhogy a drótelőkét fluorkarbonra cseréltem, feltettem egy felszín közelében jövő, gyorsabb wobblert. Aztán a harmadik dobásra megint egy balingyerek jött, úgyhogy a balinozást abba is hagytam gyorsan. Vissza a csukákhoz!

Több csónak is volt a holtágon, sőt, csukafogást is láttam. Mindenki vagy kanalakkal, vagy tviszterrel nyomta. Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak, szóval elő az itteni klasszikust! Az Orcla kanálra leginkább hasonlító támolygót vettem elő a dobozból. A nádas előtti sekély vízbe dobtam, majd onnan próbáltam a mélyebb részek felé, a meder mélyülő ívét követve bevontatni a csalit. Úgy fél óra elteltével, mielőtt még mozdulataim gépiessé váltak volna, rendesen odavágott a kanálnak valami. A mélyülő meder rézsűjén feküdhetett a csuka, onnan ment neki a csalinak. Igen erősen védekezett az első pillanattól kezdve. Négy-öt percig is eltartott, mire sikerült a csónakig édesgeti a halat. Az első felbukkanásakor igencsak meglepődtem. Huhh, ez nálam már az igen szép kategória!

Darabos

A csónakban 73 centinek mértem (orrcsúcstól faroktőig), tényleg szép volt a lelkem. Egy-két fotó, aztán még legalább egy percig kellett őt a csónak mellett úsztatnom, mire magához tért és visszaindult az övéihez.

Csukára nagyon régóta ugyanazzal a motyóval dobálok. Az orsó egy 4000-es, sokéves Shimano Biomaster. Nem tudok róla sokat elmondani, teszi a dolgát. Jó a fék, szép a zsinórkép. Kicsit hangos a fonott zsinórral, de annyi baj legyen. A bot még régebbi darab, egy 2,40-es Shimano Diaflash EX. Remek, feszes, erős, mégis kellően rugalmas pálca. Eredetileg meglehetősen idétlen nyélkiképzéssel, ún. Vibralock nyéllel került forgalomba. Az orsótartó fölülről csavaros rajta, úgyhogy az ember mindig a meneteket taperolja, ha az orsótalpnál fogja a botot. Ezt néhány év után Stamler mester kicserélte nekem egy rendes, alulról csavaros Fuji orsótartóra és fölötte egy hagyományos parafa fogóra. Azóta ez a kedvenc pálcám. Ha csupán két botot tarthatnék meg a meglévő (nem írok számot, az nem tenne jót senkinek… J ), szóval a meglévő nagyon sokból, ez lenne az egyik.

Kele

A nap további részében három csukát fogtam még, de ők csak a 40-50 centi közötti méretbe tartoztak, olyan szép, darabos példány már nem akadt, mint az első. Ezen túl is volt még akcióm, még legalább három csukát sikerült felhergelnem, de nem ragadták meg jól a kanalat, csak odavertek egyet-egyet. Az összes halat Ottó 11 grammos Keléjével (ez ugyebár nagyon emlékeztet az Orclára) fogtam, méghozzá a lehető legbutábban vezetve. Ez annyit tesz, hogy erővel kellett magamat rábírnom, hogy ne táncoltassam, emelgessem, engedjem vissza a támolygót, csak tekerjem, tekerjem. Lassan, ütemesen.

Délután három körül a Nap már egyre laposabban sütött a vízre. A fények csodálatosak voltak, ám nekem ez a peca végét jelentette. Elég hosszú út vezetett vissza a kikötőig, s csak a táv felétől mehettem teljes gázzal, előtte csak csoroghattam a sok víz alatti tuskó miatt. Kellett időt hagyni erre is, nem kockáztathattam, hogy szürkületben/sötétben bolyongjak a tározó veszélyesebb részein. Elindultam hát és épp időben értem ki. Szép nap volt ez így. Hazafelé megálltam még egy halászlére, szóval a sztori vége is jó volt. Valódi happy end J