Dobozvilág


Egy lehetséges válasz arra, miért horgászom:

Ülök az étkezőben. A házunkban. Ez az a doboz, amiben lakunk. Nemrég vettük. Sokat javítottunk rajta, csinosítottuk. Vettünk bele dolgokat. Szép doboz lett, egyre szebb. Színesre festettük. Berendeztük. Vannak rajta ablakok, amin bejön a fény, mi pedig kikukucskálhatunk rajtuk. Vettünk bele kazánt, csöveket, fűtőtesteket, amik melegen tartanak minket akkor is, ha kint éppen hideg van. Tök jó. Elférünk benne mindannyian. Kényelmesen. Kényelmesebben, mint sokan mások. Mert mindenki (majdnem mindenki) egy dobozban lakik. Ki a sajátjában, ki máséban. Egyik kisebb, másik nagyobb. Vannak hatalmas, doboztároló dobozok (ilyenben laktunk mi is nagyon-nagyon sokáig) és vannak önálló, egyedül álló dobozok is. Függőlegesek és vízszintesek határolnak mindannyiunkat a lakódobozunkban.

Kimegyek a kertbe. Errefelé kisebbek a telkek, a szomszéd házak karnyújtásnyira vannak tőlem. A kert tenyérnyi, barátságos. Van benne árnyat adó fa, egy darab napjárta pázsit, tűzrakóhely, a szomszédoktól és az utcától távol tartó zöldek. Kiléphetek ide a konyhából egyenesen, amit nagyon szeretek, napjában többször is rácsodálkozom, milyen jó nekem. Bár szabad ég van felettem, a kerítés, a házak körülöttem, a zöld, ami távol tart tőlem másokat, mégis körbezár. Süt benne a nap, esik az eső, fúj a szél, madarak járják, de ez is csak egy doboz. A mi kertdobozunk.

Ha reggel munkába indulok, kilépek a kertkapun, aztán balra fordulok az utcán. Sétálok kicsit a megállóig. Megvárom a következő nagy, kék, kerekeken guruló szállítódobozt. Sokadmagammal buszra szállok. Álmos, fáradt vagy épp kipihent, kíváncsi arcokat látok. Egymást nézzük vagy bámulunk kifelé, a szállítódoboz hatalmas ablakain. A buszról leszállva újabb rövid séta következik egy csupabeton téren keresztül, majd lemegyek a metróba. Tudjátok. Csövek a föld alatt, amikben hosszú dobozok futnak síneken, bennük ezer meg ezer hozzám hasonló figurával.

A metróban beszűkül a tér. Lecsökken a távolság az emberek között, ők pedig védekeznek az ilyesféle erőszak ellen. Bezárkóznak a saját kis dobozaikba. Zenét hallgatnak idegesítően cincogó fejhallgatókon keresztül, telefonjaik derengő képernyője tartja fogva tekintetüket és gondolataikat, újságot vagy könyvet olvasnak, tanulnak, vagy egyszerűen csak megpróbálnak nem tudomást venni a környezetükről. Ablaktalan dobozokként utazunk egymás mellett.

A metródobozból kiszabadulva utam végcélja a város közepén egy irodaház. Egy hatalmas doboz, amiben kisebb dobozok: irodák fogadják be a szállítódobozokból kiömlő pálcikaembereket. Ezekben töltjük el napunk nagy részét. Előttünk számítógépek monitorai, mellettünk telefonok. Szerződési ajánlatokat készítünk, emberekkel beszélünk, meggyőzni, olykor segíteni próbálunk. Bírjuk egymást doboztársainkkal, a meló sem monoton, elfogadhatóan telik az idő. Napközben kiszaladunk a környező utcák valamelyikének egy-egy dobozába, ahol kajálunk valamit. Megérdemelt fél órás szünet.

Ha pihennésre vagy szórakozásra gondolunk, a leggyakrabban más dobozokba szeretnénk eljutni. Ahol enni, inni, mozit nézni, zenét hallgatni, úszni, bowlingozni, könyvet kölcsönözni, színházi előadást nézni és millió más dolgot lehet csinálni. Például megpróbálhatsz kiszabadulni…

Most képzelj magad elé egy nagy folyót. Többszáz méter széles, hatalmas víztömeg suhog előtted. Valami olyan erő, amit nehéz igazán átérezni, befogadni. Nem messze tőled az ártéri erdő fái hosszan nyújtják árnyékukat a vízre. Hatalmas kövek vannak körülötted, a partot védik a folyó erejétől. Amíg bírják, amíg el nem fogynak az állandó küzdelemben. A fejed felett sirályok köröznek. A délutáni Nap élesen megrajzolja fehér szárnyukat, szürke hasukat. A távolban kárókatonák zárt oszlopai repülnek. A folyó hátán uszályok viszik nehéz terhüket, egész a peremükig merülve, mögöttük a tolóhajók koromszín füstöt okádnak. A rohanó víz alatt halak milliárdjai életükkel és halálukkal töltik ki állandó hétköznapjaikat. Botjaid előtted feltámasztva, végük feszesen hajlik a folyó felé. Bár a felszín sokat elárul a mélység formáiról, de nem látsz bele igazán. Találgatsz. Próbálkozol. Ha sikerül elcsípned néhány szebb példányt, örülsz és csodálkozol. Ha nem? Csak ülsz és nézed a folyót. Megpróbálod elképzelni, megérezni azt a megtett ezer kilométert, amig ideért és azt a másik ezret, ami még előtte áll. Egyre apróbb és apróbb ponttá zsugorodsz a part végtelen szalagján, már nem is látszol, csak te tudod, hogy ott vagy.

A kis kék szállítódoboz, tőled nem messze, a hátad mögött parkol. Azzal jöttél és majd az is visz haza téged Dobozvilágba. De egy kicsit maradsz még…

Megjegyzések

  1. Szia! Nagyon örülök,hogy megtaláltam a blogodat. Jókat írtál anno a H-n is! Remek gondolatok, köszönöm!
    Üdv.: István

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, ha tetszik. Isten hozott "nálam"... :-)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések