Dobozvilág
Egy lehetséges válasz arra, miért horgászom:
Ülök az étkezőben. A házunkban. Ez az a doboz,
amiben lakunk. Nemrég vettük. Sokat javítottunk rajta, csinosítottuk. Vettünk
bele dolgokat. Szép doboz lett, egyre szebb. Színesre festettük. Berendeztük.
Vannak rajta ablakok, amin bejön a fény, mi pedig kikukucskálhatunk rajtuk. Vettünk
bele kazánt, csöveket, fűtőtesteket, amik melegen tartanak minket akkor is, ha
kint éppen hideg van. Tök jó. Elférünk benne mindannyian. Kényelmesen.
Kényelmesebben, mint sokan mások. Mert mindenki (majdnem mindenki) egy dobozban
lakik. Ki a sajátjában, ki máséban. Egyik kisebb, másik nagyobb. Vannak
hatalmas, doboztároló dobozok (ilyenben laktunk mi is nagyon-nagyon sokáig) és
vannak önálló, egyedül álló dobozok is. Függőlegesek és vízszintesek határolnak
mindannyiunkat a lakódobozunkban.
Kimegyek a kertbe. Errefelé kisebbek a telkek, a
szomszéd házak karnyújtásnyira vannak tőlem. A kert tenyérnyi, barátságos. Van
benne árnyat adó fa, egy darab napjárta pázsit, tűzrakóhely, a szomszédoktól és
az utcától távol tartó zöldek. Kiléphetek ide a konyhából egyenesen, amit
nagyon szeretek, napjában többször is rácsodálkozom, milyen jó nekem. Bár
szabad ég van felettem, a kerítés, a házak körülöttem, a zöld, ami távol tart
tőlem másokat, mégis körbezár. Süt benne a nap, esik az eső, fúj a szél,
madarak járják, de ez is csak egy doboz. A mi kertdobozunk.
Ha reggel munkába indulok, kilépek a kertkapun,
aztán balra fordulok az utcán. Sétálok kicsit a megállóig. Megvárom a következő
nagy, kék, kerekeken guruló szállítódobozt. Sokadmagammal buszra szállok.
Álmos, fáradt vagy épp kipihent, kíváncsi arcokat látok. Egymást nézzük vagy
bámulunk kifelé, a szállítódoboz hatalmas ablakain. A buszról leszállva újabb
rövid séta következik egy csupabeton téren keresztül, majd lemegyek a metróba. Tudjátok.
Csövek a föld alatt, amikben hosszú dobozok futnak síneken, bennük ezer meg
ezer hozzám hasonló figurával.
A metróban beszűkül a tér. Lecsökken a távolság az
emberek között, ők pedig védekeznek az ilyesféle erőszak ellen. Bezárkóznak a
saját kis dobozaikba. Zenét hallgatnak idegesítően cincogó fejhallgatókon
keresztül, telefonjaik derengő képernyője tartja fogva tekintetüket és
gondolataikat, újságot vagy könyvet olvasnak, tanulnak, vagy egyszerűen csak
megpróbálnak nem tudomást venni a környezetükről. Ablaktalan dobozokként
utazunk egymás mellett.
A metródobozból kiszabadulva utam végcélja a város
közepén egy irodaház. Egy hatalmas doboz, amiben kisebb dobozok: irodák fogadják
be a szállítódobozokból kiömlő pálcikaembereket. Ezekben töltjük el napunk nagy
részét. Előttünk számítógépek monitorai, mellettünk telefonok. Szerződési
ajánlatokat készítünk, emberekkel beszélünk, meggyőzni, olykor segíteni
próbálunk. Bírjuk egymást doboztársainkkal, a meló sem monoton, elfogadhatóan
telik az idő. Napközben kiszaladunk a környező utcák valamelyikének egy-egy
dobozába, ahol kajálunk valamit. Megérdemelt fél órás szünet.
Ha pihennésre vagy szórakozásra gondolunk, a
leggyakrabban más dobozokba szeretnénk eljutni. Ahol enni, inni, mozit nézni,
zenét hallgatni, úszni, bowlingozni, könyvet kölcsönözni, színházi előadást
nézni és millió más dolgot lehet csinálni. Például megpróbálhatsz kiszabadulni…
Most képzelj magad elé egy nagy folyót. Többszáz
méter széles, hatalmas víztömeg suhog előtted. Valami olyan erő, amit nehéz
igazán átérezni, befogadni. Nem messze tőled az ártéri erdő fái hosszan
nyújtják árnyékukat a vízre. Hatalmas kövek vannak körülötted, a partot védik a
folyó erejétől. Amíg bírják, amíg el nem fogynak az állandó küzdelemben. A fejed
felett sirályok köröznek. A délutáni Nap élesen megrajzolja fehér szárnyukat, szürke
hasukat. A távolban kárókatonák zárt oszlopai repülnek. A folyó hátán uszályok
viszik nehéz terhüket, egész a peremükig merülve, mögöttük a tolóhajók
koromszín füstöt okádnak. A rohanó víz alatt halak milliárdjai életükkel és
halálukkal töltik ki állandó hétköznapjaikat. Botjaid előtted feltámasztva,
végük feszesen hajlik a folyó felé. Bár a felszín sokat elárul a mélység
formáiról, de nem látsz bele igazán. Találgatsz. Próbálkozol. Ha sikerül elcsípned
néhány szebb példányt, örülsz és csodálkozol. Ha nem? Csak ülsz és nézed a
folyót. Megpróbálod elképzelni, megérezni azt a megtett ezer kilométert, amig
ideért és azt a másik ezret, ami még előtte áll. Egyre apróbb és apróbb ponttá
zsugorodsz a part végtelen szalagján, már nem is látszol, csak te tudod, hogy
ott vagy.
A kis kék szállítódoboz, tőled nem messze, a hátad
mögött parkol. Azzal jöttél és majd az is visz haza téged Dobozvilágba. De egy
kicsit maradsz még…
Szia! Nagyon örülök,hogy megtaláltam a blogodat. Jókat írtál anno a H-n is! Remek gondolatok, köszönöm!
VálaszTörlésÜdv.: István
Örülök, ha tetszik. Isten hozott "nálam"... :-)
Törlés