Vasárnapok

RSD, hídláb. Két botot hoztam magammal, egy hatos bolót és egy rövid feedert. A szél elég eltökélten fújdogál, úgyhogy inkább a feeder. Nem horgászom messzire, eldobok vele úgy 15-17 métert, aztán a becsobbanás helyétől a zsinórral vezetve hagyom, hogy a kosár szép ívet leírva bevitorlázzon a kövezés lábának közelébe. Ezt az óriási távot csapó nélkül, a 0,18-as főzsinórral direktben is kényelmesen meghorgászhatnám, mégis kötöttem tegnap egy kicsit vastagabb előtétet. Így jobban szeretem, megszoktam.

Az ötsoros, de kis átmérőjű kosár egy karabíneres forgón csúszkál a főzsinóron, a gubancmentességről arasznyi sodrott zsinórdarab gondoskodik, amibe csak simán belehurkolom a horogelőkét. A 30 gramm a kosáron talán sok is ide, de a kövezés előtt mindig húz a víz kicsit, a kosár pedig hamar kiürül, ez a tömeg biztos helyben tartja a cuccot.

A technikai részletek elfeledtették velem a hattyút, pedig bazi nagy madár ám, főleg ilyen közelről. Mikor megjöttem, akkor is itt szedegette a dolgokat, olyan eltökélten, hogy alig-alig húzta ki a fejét a víz alól. Óvatosan kommandóztam el mellette a cuccaimmal, aztán letelepedtem itt a kövezés tetején, úgy 6-7 méterre tőle. Rám sem hederített. Sok éve egyszer egy ilyen hómadár szabályosan nekem támadt, miközben evezgettem kifelé egy nádi pontyozó helyhez. Nem tudom mi lelte, az evező tollával kellett emlékeztetnem, hogy kinek hol a helye. Jó tudom, nem késel meg, vagy ilyesmi, de azt hiszem kicsit azért be voltam tojva. Vagy mi… Ez itt most nem törődik velem. Szerencsére. Ő ott eszeget, én itt horgászgatok.

Reggel igyekeztem, hogy napfeltekor már itt legyek, úgy gondoltam, hogy sok pecást kicsalogat majd a vasárnap és a 20 fok ígérete. Nem jött senki más. Sebaj.

A horgászatban mindig van koncepció. Ez a játék lényege. Kitalálom, hogy mit, hogyan és miért csinálok, aztán a halak megmondják, hogy van-e ennek értelme, oder nicht. Kevertem némi etetőanyagot (szokás szerint többet, mint amit elszórok), hoztam csontit és egy doboz kukoricát is. A kaja mellé (közé) majd ezekből teszek és a horogra is, attól függően, hogy mire jön jobban visszajelzés, azaz hal. Valamiért a haltalanságtól nem félek. Szar pecám már volt itt, de teljes betlit tolni azért ritkán lehet, főleg ilyen tavaszközepi időszakban. Itt vannak ugyanis a halak. A legtöbbször. Nekem csak annyi a dolgom, hogy felkeltsem a figyelmüket és ébren is tartsam, amíg itt vagyok. A sok hal és az áramlás arról is gondoskodik, hogy egy kis vagy közepes kosárral nem tudok túletetni senkit. Ahogy a fentiekből látszik, azért ez nem egy gondolkodós peca, nem a horgászat Forma 1-e. De én sem vagyok profi sofőr, szóval egymásra találtunk, a helyzet és én.

Két halfajjal találkozom: karikából van a kerítés, szórványosan pontyokkal fűszerezve. A keszegből az aprótól a bő tenyérnyiig jönnek, pontyból pedig a frissen telepített 30-35 centi körüliek. Minden második-harmadik karikára jut egy bajuszos. Jól szórakozunk (én biztos…). Az előkém hosszával megpróbálok kifelé haladni a halból, már úgy értem, hogy az eleinte mélyre kerülő horgot elhozni a szájuk széléig. A karikáknál ez nem annyira égető kérdés, de az első két ponty komolyan benyelte az apró horgot. Az eredetileg 60 centis előke (ehhez ugye még hozzájön a sodrott zsinórrész kb. 15 centije) egy óra alatt lerövidül 30-ra. A 16-os tűt hamar eggyel nagyobbra cserélem, aztán 12-est is megpróbálom, de itt azért már rezeg a léc. A ponty felveszi azt is, de a karikák érezhetően ritkulnak tőle. Nem is baj, az állandó kosártömködéstől, dobálástól úgy nézek már ki, mint aki nem a vödörben, hanem a nadrágján hozta idáig a két kiló kaját.

Csaliként a nyűvek vezetnek, legyen szó pontyról vagy keszegről, mindketten jobban reagálnak a fehérjedús menüre. Pedig errefelé egyértelműen a kukorica a sláger, ami ebben a korai időszakban is jól szelektálja a pontyot és a keszegfélék nagyobbját, de nekem most RENGETEG kapásra van szükségem. Ezért jöttem, ettől vigyorgok most is. Szóval marad a csonti.

Folyamatosan fogom a halat, közben át-átbámulok a túlpartra. Ott kicsit kényelmesebb a peca, nem a vízzel borított kövezés tetején ülnek a kollégák, gumicsizmában. Cserébe többen is egymás mellett kénytelenek horgászni. Úszózik mindenki, jobban férnek úgy, de azért mégiscsak egymáshoz ér a könyökük, ha nagyon fészkelődnének. Érdekes ez a társasági peca dolog. Nem mondom, velem is előfordult már itt, nincs is feltétlenül ellenemre, főleg, ha ismerős és jó a társaság. Egyedül mégis jobban szeretem. Egyetlen olyan ember van, akivel szívesebben horgászom együtt, mint egyedül. Bármikor. Gáborral rengeteget koptattuk a csónakdeszkát, napok százait beszélgettük végig a nád előtt ülve, balatoni stégen kuporogva, pontyokra várva. De belőle csak egy van.

Pontyból viszont sok. Éretlen csitrikként vihognak a horgom körül és esznek. Mit esznek, zabálnak! A negyedik, vagy az ötödik húzza már megint a rövid botot, ami esetlenül bólogat a meg-megszaladó hal után. Remek pálca ez. Van gerince is a dobást segítendő, de a fölső része már kellően rugalmas, a spiccei pedig kifejezetten finomak. Jó erre a láb alatti pecára is, de ha úgy hozná a szükség, negyvenre is el lehetne horgászni vele. Mondjuk ez utóbbit nem ezzel szoktam, de ha jönne valami armageddon, ami kifejezetten a horgászboltosokat sújtaná (Isten ne adja, van köztük néhány jó cimbora is), akkor én még sokáig kitarthatnék ezzel a bottal. Is. (Meg azzal az ezerrel, ami még otthon van.)

A rövid zsinór és a pontyok miatt monofillal horgászom itt, nem fonottal, ahogy mostanság keszegezni szokás. Nem olyan új dolog ez a fonott zsinóros feederezés, én is csinálom már néhány éve, de a mai napig pokolian kell figyelnem közben. Gyorsnak kell lenni, kapkodás, kalimpálás nélkül. Kapásnál csak megemeled a botot, nem hadonászol vele. Nyugodtan, sima mozdulatokkal tereled kifelé a halat, hálás vagy a botodnak a plusz rugalmasságért és imádkozol, hogy a kapitális pontyok akkor jöjjenek, amikor monofillal horgászol. Jó és hatékony peca, de kell hozzá a koncentráció. A jövő héten kipróbálom!

Megint RSD, ezúttal a Csőhídi-pálya eleje. Három feeder van kitéve mellettem, 24, 42 és 60 méterre kihúzva. Mindhármon fonott főzsinórral, amihez monofil dobóelőtétet kötöttem. A víz alig folyik, inkább csak csordogál, ez nem túl jó hír.

A rövid távon kezdek, adok neki egy órát. 3-4 percenként teszek be egy új kosárnyi kaját. A kezdés ijesztő, egy apró karika után egy vezérküszt fogok. Ez sem jó, szerencsére ő talál le a fajtársai közül egyedül. A dolog nem akar kialakulni. Fogogatok néhány halat, kisebb szilvaorrút, egy apró balint, néhány karikát. Aztán egy amolyan methodos kapás, a gonosz állat kis híján letépi az ágasról a rövid botot. Frissen telepített, méret körüli ponty szaladgál a horgommal veszettül. Ilyenkor érezni, mennyire más ez a nyúlásmentes madzag. Legyen lágy a botod, finom a csuklód és jól beállított féked. Egy közbeiktatott gumibetét sem árt. Van megkötve előre néhány sodrott erőgumi nálam, de ezúttal nem ezekből kötöttem a szerelékbe, a dobóelőtét monofiljából csináltam gubancgátlót. Jó lesz ez így.

Lépek tovább a negyven körüli távra. Hátha majd igazán egymásra találunk a halakkal. Ott is próbálok felépíteni egy helyet. Lassabban alakul a dolog, a halak viszont kicsit nagyobbak. A fűzfalevél helyett lassan tenyeres lesz a karika átlaga, egy-egy szilvaorrúval és kisebb bodorkával tarkítva. De üteme változatlanul nincs a halfogásnak.

Közben zajlik a szokásos élet is körülöttem. Mögöttem ad találkozót egymásnak a környék összes kutyasétáltatója minden kocogónak, közéjük kerékpárosok és sétáló családok keverednek. A vízen elindul az evezősök és kajakosok felvonulása, bár most szerényebb a felhozatal a szokásosnál. Inkább csak a kedvtelésből lapátolók jönnek, ők sem túl sokan. Egyetlen profi egységet látok csak, az edzőjük franciául instruálja őket a motorosból. Mindenki el van, nem zavarjuk egymást. Egyetlen SUP-os kolléga csinál csupán kisebb zavart, amikor a mellettem horgászó család egyik zsinórját viszi magával. De a családfő kifejezetten nyugodt marad, megszabadítják a „hajót” a madzagtól, aztán mindenki megy tovább a dolgára. Szokatlan béke ez, nem mindig mennek ilyen simán a dolgok, de tetszik.

Utolsó menedékem a benti táv, át is költöztetem végszerelékemet és reményeimet oda. Újra megpróbálok felépíteni egy etetést, immár harmadszor a nap folyamán. Az ütemes horgászat itt sem alakul ki, de a keszegek mérete tovább növekszik, egyész jótestű halak találnak rám, az eddigiekhez képest. Újabb ponty okoz egy kis szívdobogást. Egyetlen extra tapasztalat a benti távon, hogy a halak ma igen hálásak a gilisztáért. Viszonylag gyorsan kapom a visszajelzést: jöhet még ebből, elég volt a csonti.

Adom is nekik a gilisztát, sőt, végigturnézom ezzel a csalival mindhárom távot a peca utolsó két órájában. A rövid nem mutat sok hálát ezért, de a két hosszabb távon jövögetnek azért. A negyvenes egy újabb meglepetéssel kedveskedik: fogok egy újabb balint, ám ez nem az a szokásos kölökméret, ez már rendes ragadozónyi fenekeszeg. Meg is sétáltatom kicsit, mielőtt szákba kerülne.

Két vasárnap, két semmi különös horgászat, de mégis annyira jól esett, amennyire csak lehet. Simított az idegeimen, mosolyt csalt az arcomra. És leültetett ezt a posztot megírni. Nem sok? Dehogynem.