Nádország meséi

Egészen pontosan tudható, hogy mikor kezdődött. 2004. januárja volt, amikor az akkor már két éve létező Haldorádó portál fórumának „Érdekes történetek” topikjában leírtam az első történetemet. Aztán néhány továbbit is. Szerettem ezekkel a dolgozatokkal szöszmötölni, leírni őket egyhuzamban, aztán faragni, reszelgetni őket egy darabig. A leírtakból egyértelműen kiderült, hogy nem én leszek a magyar próza következő állócsillaga. De egyúttal az is világossá vált, hogy szeretek írogatni és a portál akkoriban igen jól nevelt, a személyes ismeretség okán irányomban erősen elfogult közönsége pedig udvarias, szerény tapssal honorálta munkámat. Ezért aztán így maradtam. Ilyen néhanap írogatósan.

Az alábbi szövegeim a Haldorádó Horgászportál megújításáig olvashatók voltak az említett topikban. Ma már csak itt. Nem változtattam semmin, úgy maradt minden, az utolsó betűig, ahogy akkor leírtam. Ezek voltak az elsők. Így kezdtem, ez voltam, részben ez vagyok ma is. Hosszú lesz, de ha van kedve hozzá valakinek, olvasgassa Nádország meséit.


1.

Szaknyelven szólva kockásra ültem a seggemet. Két órája kuporogtam már a csónak deszkáján és a hátsómnak nem volt olyan pontja, ami ne sajgott volna. A Káma Szútra egy kezdőknek szóló kivonatos zsebkönyv ahhoz képest, ahány pozíciót én már kipróbáltam e két óra alatt itt a deszkán, de úgy látszik az én fantáziám is véges! Látszik, hogy öregszem, néhány éve még négy-öt órát is elültem egyhelyben, ma már két óra alatt eljutok a klinikai halál állapotába.

A halakat keresve jutottam el erre a helyre. A meder közepén álló kétszobányi nád- és sássziget még világosban marasztalt néhány ígéretes mozgással. Meg aztán kedvem sem volt tovább evezni, úgyhogy inkább lecövekeltem. A víz itt 30-40 centivel mélyebb, mint az a ritkás, ahol az elmúlt majd egy hónapban folyamatosan fogtuk a pontyokat. Sírtunk az alacsony vízállás miatt, közben pedig a negyven centis vízben igazi haldorádóra bukkantunk. Aztán felnyomták a vizet jó fél méterrel, majd újra apadni kezdett. A halak pedig odébbálltak, neki kellett állni megkeresni, hogy hová. Most itt voltam, fájt a fenekem és két órája nem történt semmi, egy árva nádlebbentés sem. Cirka félóránként egy népes szárcsacsapat rendezett családi drámát a sziget túlsó felén, amivel a frászt hozzák rám. Kibírhatatlan, rabiátus népség.

A két úszóm tetején büszkén sápadozó világító patronok mozdulatlanul álltak őrt a nádszigetbe benyúló két öböl bejáratánál. Bár ezek a vékonyabb típusból voltak valók, mégis azt gondolná az ember, hogy a 21. században ennél többre is képes lenne a tudomány. Képzelem, mit röhöghettek a gyártó cég marketingesei, amikor megtervezték a patronok csomagolását, rajta a bazi nagy felirattal: „Garantált fény 12 órán át!”. Ők röhögtek, nekem meg kigúvad a szemem.

A bal oldali úszóm minden előzetes jelzés nélkül eltűnt, majd 15-20 centivel arrébb ismét kibukkant a vízből. A jelent lassan zajlott, nagyon lassan én pedig sztoikus nyugalommal néztem végig. A reakcióidőm sem javult az elmúlt években, hozzám képest a teáját szürcsölgető angol lord túlmozgásos idegbetegnek tűnik. Sebaj, az első kapást úgyis mindig elbaltázom. Ezért van aztán az, hogyha egy este csak egy kapás jut, akkor tuti nem fogok halat. Mire gondolatban idáig eljutottam a bal oldali úszóm feltolós létére feküdt a víz tetején. Ez már nekem is elég idő arra, hogy tegyek valamit!

A következő pillanatokban ketten nyögtünk a csónakban. A botom, mert valami elemi erővel akart a nádba törni és persze én is, mert fel kellett állnom. Rövid kézitusa után, miközben én a botba kapaszkodtam, jobbal pedig a dobot fogtam, hogy a fék ne adhasson zsinórt, halam taktikát váltott. Keresztbe iramodott a nyílt víz felé, útba ejtve a másik bevetett készséget is. Hálás voltam neki, mert a vadölő szerszámra kapott, amivel még keménykedni is lehet (5 librás bot, 0.25-ös fonott)! További nyöszörgés árán bebizonyítottam neki, hogy arra sem vezet út. Ezt belátta ő is és rögvest a csónak alá kanyarodott. Ekkor a jelenet egyre inkább a wimbledoni női teniszdöntőre kezdett hasonlítani, hiszen az igazi nyögések csak ekkor kezdődtek. Két választásom volt ugyanis: vagy sürgősen kifordítom onnan is, vagy nyitom a felkapókart és megpróbálom az egyik karót felszedve és a botot a csónak mellett körbevezetve utolérni őkelmét. Én az első megoldást választottam, ehhez viszont már komolyan bele kellett feküdnöm a botba a nélkül, hogy közben pofára esnék. Végül sikerült az akció, hála az erős felszerelésnek és persze a kilencvenegynéhány kilómnak. Halam most már tényleg a nyílt víz felé vette az irányt, és elkezdődhetett az, amit a horgászok túlnyomó többsége fárasztásként ismer.

Négy-öt perc elteltével ellenfelem már egyre kisebb köröket rótt a csónak mellett, elkészült erejével. Megadóan tűrte, hogy fejét megemeljem és nyúljak feneketlen merítőm felé. A fejlámpa fényénél egy gyönyörű 7-8 kilós pikkelyes tőponty teste világított. Mindketten tudtuk, hogy itt a tánc vége, ma én voltam az erősebb. Ő már feladta.

Fejét kicsit megemelve mintegy másfél bothossznyi zsinóron húztam magam felé a halat, a merítőt pedig toltam alá. A szák a ponty testének felénél tarthatott, amikor a bot hirtelen megkönnyebbült, a hal szájából kipattanó horog az égnek vette az irányt. Egy fél lépést hátra kellett lépnem, hogy ne essek el, aztán egy rövid mozdulat elég volt belátni: ha csak centiken is múlik, de ezt a pontyot már nem érem el a merítővel. A küzdelemnek itt tényleg vége, csak másképp, mint ahogy azt akár egy másodperccel előbb gondoltam.

Leültem a csónakdeszkára, és a fejlámpa fénykörénél néztem a pihenő halat. Nem mozdult, csupán uszonyai rebbentek egyet-egyet. Ő ott pihent a vízben, én a csónakban. Másodpercekig, percekig vagy órákig, nem tudom. Egyszer csak megtört a varázs, megfordult, és kiúszott a lámpa fényköréből. Egy csöppet sem bántam. Ez mégis az ő napja volt, nem az enyém.

Jó lenne, sok olyan vidám vesztessel találkozni, mint amilyen én voltam aznap este hazafelé evezve. Sokkal könnyebb lenne az életünk. Ez így is szép mese volt.


2.

Ennek a mesének tanulsága is van. Nem szeretném, ha szerény írói képességeim miatt e fontos momentum elsikkadna, ezért ideírom a legelejére. A tanulság tehát így hangzik: „Ha csak teheted, vidd magaddal életed párját (feleségedet, barátnődet) horgászni! Garantáltan felejthetetlen élményekben lesz részed!” Persze lehet, hogy vannak, akik kipróbálták és csúfos kudarccal végződött a dolog. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy minden nőt azért én sem ismerhetek...

Július végét írtuk és az a nap két okból is emlékezetes marad. Egyrészt azért, mert Ágival együtt mehettem horgászni, amire lányom születése óta csak igen kevés alkalom adódott. Másrészt azért, mert aznap fogtam életem első igazi harcsáját. A komoly harcsavadászok persze csak mosolyognának a bajszuk alatt, ha elárulnám, hogy az igazi csupán egy méter húsz centire és tizenöt kilósra nőtt, de nekem már ezek a méretek is sokkolóan hatottak. Főleg azonban az, ahogy megfogni sikerült. De kezdjük az elején!

András bá csónakja igen kényelmes volt, még kettőnk számára is. Mivel saját hajómról a szezon elején kiderült, hogy végérvényesen feladta az idővel folytatott küzdelmet, ezért a teljes idényt kölcsön-csónakokból horgásztam végig. Ez remek lehetőséget biztosított arra, hogy megismerjem a halálfélelem legkülönbözőbb formáit. Ajándék lónak ne nézd a fogát, szokták volt mondani, de azért ami sok az egészségtelen! Ültem olyan csónakban, amit valószínűleg kötéltáncosoknak terveztek középfokú gyakorlás céljából, mert a legkisebb mozdulatra is félórás imbolygással reagált. Olyanban is, amiben két evezőhúzást három perc vízmerés követett. És még sorolhatnám. Ez a hajó luxus óceánjáróként hatott mindezek után, csendes volt, stabil és kényelmes sőt, a vízreszállás előtt arról is meggyőződhettem, hogy nem a TITANIC név van az oldalára festve!

Az elégedettségre megvolt minden okunk, hiszen egy órája ültünk csak itt, de az egyik pontyzsákban már egy négykilós pihegett sorsára várva. Ő még nem tudta, de én már igen, hogy ez a sors cseppet sem örömteli. Az egyik utcánkban lakó család asztalán fogja végezni, akik nagyon szeretik a halat, csak éppen ritkán engedik (engedhetik) meg maguknak. De ne beszéljünk többet a pénzről!

Az előttünk elterülő nádas az elmúlt három hétben ontotta nekünk a halat. Tőlem kicsit balra egy nagy, széles bejáratú öböl volt. Érdekes módon az öböl, bármilyen ígéretes, szinte tankönyvszerűen jó helynek tűnt, eddig nem adott halat. De attól öt-hat méterre jobbra volt egy olyan zsebkendőnyi benyíló, ami viszont igen. A zsákban pihenő négykilós is onnan származott. Pontyaink tehát nem az öböl széles bejáratán keresztül közlekedtek ki-be, hanem a művészbejárót használták. Azt a keskeny nyílást, amin már egy négykilós is csak üggyel-bajjal verekedte magát keresztül. Ki érti ezt?

Szokásomtól eltérően nem pont farral a nádnak, hanem kissé oldalvást cövekeltem le. Így nem csak én láttam be a pályát, hanem Ági is, aki mögöttem András bá csónakjának büszkeségében, egy kivénhedt autósülésben foglalt helyet. A bal oldali szerelék az öböl bejáratától csak fél méterrel beljebb, egy nádcsomó melltett pihent mozdulatlanul. A másik - a gyengébb felszerelés - az előbb említett nyiladék előtt állt őrt. Igazából ez utóbbiban bíztam, hiszen a nádmozgások és a holdfényben tisztán kivehető túrásnyomok ennek környékén voltak igazán ígéretesek. Ráadásul két perccel az után, hogy a pontyfogást követően visszadobtam ismét kapásom volt, ami azért elég ritka. Sajnos azonban azt elkapkodtam.

Karcsi barátom tőlünk kb. húsz méter távolságra a nádsziget oldalában horgászott, csónakját egy rozzant stég lábaihoz kötötte. Onnan elérhető volt a nádas egy pontyok által szintén kedvelt bejárata, de úgy látszott ő még nem kapkod a botok után. Mióta hírét vette halamnak a deszkán előredőlve szuggerálta az úszóit. Mint egy óriási kuporgó madár úgy festett a távolból, bár ezt később sem említettem neki. Ki tudja, magasabb vagyok, nehezebb is, de hátha ő nagyobbat tud rúgni...

Bár jeles szakíróink ezt nem ajánlják, mégis két úszóm olyan mód helyezkedett el, hogy azt egy tekintettel átfogni nem tudtam, így profi teniszbírókat megszégyenítő módon járt a fejem jobbra-balra. Nem zavart, megszoktam. Egy pillantás jobbra, egy balra, egy jobbra, egy...hol az úszóm??! De gondolkodni e valóban komoly kérdésen nem volt időm, mert már a botot kellett mentenem, hiszen azt is vitte a gonosz! Botot kézbe, bevágásra már nem nagyon volt lehetőség, csak betámasztani ágyék mellé...te jó Isten mi ez? A hal úgy indult meg befelé az öbölbe, hogy az is csoda volt, hogy állva maradtam. Dobot lefogni, bottal visszahúzni nemhogy időm, de erőm sem volt. Na gondoltam ennek annyi. De mégsem! Pontyom - mert biztos voltam benne, hogy valami rettenetes pontymatuzsálemet akasztottam - másként döntött és mielőtt elérte volna az öböl túloldalát és a számára biztonságot jelentő nádast, hirtelen megfordult és hozzávetőlegesen fénysebességgel indult kifelé, a nyílt víz irányába, útközben magával szólítva a másik szerelékem zsinórját is. Előadtam hát Leila a kígyótestű démon című számomat. Gyengébbek kedvéért ez abból áll, hogy miközben jobbal tartod az őrülten vágtázó brutális halat, testeddel laza félfordulatot teszel, ballal lenyúlsz a hal irányába mozduló másik botodhoz, finoman kitapogatod az orsó felkapókarját és kinyitod. Egyszerű, de fontos, hogy a szám közben végig mosolyogni kell! Semmi gond, rutinból megoldottam.

Kedvesem most érezte eljönni a pillanatot, hogy jelezze Ő is a csónakban van. Ezért aztán a remek amerikai lámpával egyenesen a szemembe világított és megkérdezte: „Miki, mi az?” „Hát már nem tudom, de ponty nem, az biztos, baaa...meg....”, ami annak szólt, hogy akkorát húzott megint az állat, hogy belesajdult a kezem „...inkább a hal irányába világíts, jó?” kértem életem párját. A csónaktól úgy tizenöt méterre halam egyszer csak megállt, farkát a sekély vízből kicsapva a fenékre fordult. A lámpa fénykörében csak egy keskeny ezüstös csíkot láttam. Ennek hatására úgy döntöttem, hogy a fényképeket a rekordlista amur rovatába fogom beküldeni.

További tíz-tizenkét percig tartott, míg a fáradhatatlannak tűnő halat a csónak közelébe kényszerítettem. Mindketten kerestük a kapitális méretű amur körvonalait, Ági a kézilámpával, én a fejlámpával. Egyszerre vettük észre a furcsa mintázatú, valószínűtlenül hosszú formát: egy harcsa farkát! A horog, mint kiderült ugyanis szerencsétlen állat farkának közepe táján, kívülről akadt. Hamar rájöttem, hogy a nálam lévő merítőbe nem tudom belekényszeríteni a halat, a farka felől semmiképp, fej felől meg ő nem akarta. Kézzel nem értem el a száját, meg aztán nyúlkáljon egy ilyen szörnyeteg szájában a Koós Feri! Mivel kedvesem nem kívánt a csónakból kiszállni csak azért, hogy fej felől megmeríthesse a harcsát - vajon miért? - kénytelen voltam segítséget hívni.

”Karcsi!” szóltam át barátom felé, de legnagyobb meglepetésemre a hátam mögül szólalt meg a hangja: „Itt vagyok.”. Észre se vettem, mikor evezett át ide. Mint utólag elmesélte, helyéről csak annyit hallott, hogy két káromkodás között olyanokat nyögök, mintha hármasikreket szülnék. Úgyhogy csendben, a fárasztást nem zavarva átevezett, ha segíteni nem is kell, legalább megnézi a végeredményt. Innentől a dolog hamar megoldhatóvá vált, így pillanatok múlva a lábaink előtt pihent életem addigi legnagyobb hala.

Ültem a deszkán, és úgy cigiztem szótlanul, mint életemben azelőtt csak egyszer. A Szigetcsép és Márton közötti úton van egy S kanyar, aminek második ívéből jöttem ki éppen Márton felé haladva, amikor velem szemben két autó jött egymás mellett. Az ütközést - a mai napig nem tudom hogyan - elkerültük, de az eset után száz méterrel megálltam és reszkető kézzel elszívtam két cigit. Valahogy így.

A halat megtartani nem akartam, csak néhány fényképet a parton. Az összesereglő szomszédok azonban többször életveszélyesen megfenyegettek, így egyikük boldogan végezte el a mészárosmunkát. Sőt, hálából még kaptam én is egy kétkilós konyhakész darabot. Az volt a karácsonyi ebéd főfogása és szó se róla finom volt, csak egy kicsit szomorú.

Volt ugyanis ennek a mesének számomra még egy tanulsága. A parton végül nem készültek fényképek, de ahhoz a darab húshoz kaptam egy képet, melyet a jó szándékú szomszéd készített. A fénykép a harcsát ábrázolta, valami hajókötéllel egy erős ághoz kötve. Néztem a fényképet és minden jó érzés elszállt belőlem. Megfogadtam, hogy többet soha senkire nem hallgatok, s ha egy halat nem akarok megtartani, akkor erről senki nem fog tudni lebeszélni.

A győzelem öröme elszállt, de a szép mese megmaradt.


3.

Vannak mesék, amire az ember, ha hallja őket, azt mondja: ilyen nincs, ezt nem hiszem el! Igen, tündérek, koboldok vannak, a legkisebb királyfi is létezik, igen ezeket elhiszem. De az, amit ez a pasas itt megpróbál velem elhitetni, az nem igaz, olyan nincs! Pedig néha a hitetlenkedő hallgató téved és a mese igaz. Csak addig, amíg az ember maga meg nem tapasztal, át nem él valami hasonlót, addig mégsem hiszi. Ez egy ilyen hihetetlen mese.

Van egy szabály, amit nádi barangolásaink során soha nem szegek meg. Ez nem afféle babona, mint az, hogy a csomókra mindig páratlan számú menetet kötök vagy, hogy a merítő fejének mindig a víz felé kell néznie, hanem racionális alapokon nyugvó szabály. Nem horgászom olyan helyen, ahol a halat nem tudom a nyílt víz felé kivezetni. Ilyen zárt tisztásokból, öblökből kizárólag nyers erőszakkal lehet a halat kicsikarni, a „siker” csak azon múlik ki az erősebb. Egy öt-hat kiló feletti pontyot ilyen helyről a drótkötélen kívül mással kivenni szinte lehetetlen csak, ha ő is akarja. De nem szokta. Márpedig, ha nem sikerül, az azt jelenti, hogy törik, vagy szakad valami. Vagy a felszerelésben, vagy a halban esetleg az emberben. Márpedig ennek nincs értelme.

Aznap megszegtem ezt a szabályt és őszintén szólva, nem vagyok büszke magamra. Csak remélni tudom, hogy a csata győztese nem viseli túl sokáig találkozásunk emlékét. Mert aznap legyőztek, nem is akárhogy.

Nem mentséget keresek, de tény, hogy mérges voltam. Rájöttem ugyanis, hogy az elmúlt hetek halbőségének vége, a pontyok továbbálltak az eddig jól bevált nádasokból. Ez persze önmagában nem lett volna baj, hiszen eddigi horgászataim során többször jöttem haza hal nélkül, mint hallal. A baj az volt, hogy aznap ígéretet tettem kedvesemnek arra, hogy még az éjszaka hazamegyek, nem hajnalban, ahogy az az előző napokban gyakran előfordult. Így alig maradt másfél órám még a vízen, ami arra kevés, hogy új helyet keressek. Felszerelés összepakol, karókat felszed, evez, helyet keres, szerencsés esetben talál, lecövekel, felszerelés elő, etet, csaliz, kivárja... Ez reménytelen.

Ezen a helyen pillanatnyilag olyan volt, mintha egy pohár tejfölben horgásznék. A várható eredményt tekintve legalábbis. Közvetlen szürkület előtt érkeztem, ilyenkor kezdődött szokás szerint a műsor és tartott éjjel egyig-kettőig, mikor milyen kedvük volt a halaknak. Náddöngetés, túrások, olyan forgalom, mint a Vörösmarty téren Karácsony előtt két nappal. Hát most semmi. Sötétedés után talán fél órát tartott a gyér mozgolódás, azóta csend. A nádsziget túlsó, nagymeder felőli oldalán van egy nagyobb öböl, amiben időről időre mozdult valami, de azt az öblöt meghorgászni nem lehet. A bejárata éppen olyan széles, mint a csónak fara, tán még annyi sem. A bejárat előtt horgászni nem lehet, mert ott áll mellette egy rozzant stég, úgyhogy tíz halból tizenegy a stég alatt kötne ki. Bent az öbölben pedig, ha beállok oda csónakkal, lezárva a bejáratot, csak adj király katonát lehet játszani, azt meg ugye nem szívelem. Maradok!

Az a jó....megint mozdult valami bent. Onnan, ahol ültem a ritkáson keresztül belátni az öböl egy részébe. Úgyis mindegy már, nézzünk csak rá mi is az, nehogy valami holdkóros madárféle hozza rám a szívbajt. Tudtam, hogy nem az, de ilyenkor furcsán tud gondolkodni az ember. Felkapcsoltam a fejlámpát, majd gyorsan le. Hát igen, okos találmány ez a LED-es fejlámpa, de nem arra találták ki, hogy tizenöt méter távolságból nézzünk meg vele egy nádöblöt. Talán csak nappal. Elővettem a kézilámpát és bevilágítottam vele az öbölbe. Abban a pillanatban, ahogy fénycsóva rávetődött a vízre, valami nagy test hömpölygött odébb lustán. Ennek fele sem tréfa, gondoltam, erre rá kell próbálni, méghozzá most, mert fogy az időm. Az elmúlt napok folyamatos sikerei dolgoztak bennem, szerettem volna újra átélni őket. Mielőtt végiggondoltam volna mit is csinálok, már tekertem is fel a cuccokat, botokat a hátam mögé tettem és felszedtem a karókat. Indultam vadászni.

Csendben evezve megkerültem a nádast és minden mozdulatra gondosan ügyelve betoltam a csónak farát az öböl bejáratához. Nem akartam a karókkal zajongani, ezért a csónakot a stég lábaihoz kötöttem, aztán leültem a deszkára, mert ülve nem zavarom meg annyira a vizet. Csak az egyik botot vettem elő - természetesen az erősebbet -, két úszót berakni ilyen helyre értelmetlen. Beszórtam a kötelező két marék kukoricát, ezzel is az öböl közepe felé csalva áldozatomat. Halkan elrendeztem magam körül a dolgokat , ne legyen útban semmi, ami pedig kell az kéznél legyen. Felcsaliztam és közben rettentően büszke voltam magamra, mert valóban hangtompítós szellemként sikerült megérkeznem.

A süket csöndben (ha a nádasban ilyen egyáltalán lehetséges) ágyúlövésnek hangzott a kezemből kicsúszó kukoricásüveg koppanása a trepnin. Hát ez kész, ennek annyi. Ha volt is itt bármilyen halszerű, az csak a következő zsilipnél pihen meg egy szusszanásra. Nagyon mérges voltam magamra, ha azt teszem, ami először eszembe jut, rögtön pakolok és megyek.

Maradtam. Fél óra telt el és nem történt semmi. Elnézegettem, feltérképeztem közben az öblöt. Szemben és tőlem jobbra sűrű nádbokrok ölelték körül, bal kéz felé csak ritkás nád és sás határolta. Vize valamivel mélyebb volt mint a túloldalt, de ennél az alacsony vízállásnál ez sem jelentett többet 65-70 centinél. Területe úgy 12-15 négyzetméter lehetett, szélességénél valamivel mélyebben nyúlt be a nádsziget testébe.

A kapás annyira váratlanul ért, hogy e miatt nem rontottam el. Barátaimnak mindig azt magyarázom, hogy a feltolós szerszámnál nem kell kapkodni, az első pár milliméteres emelésre nem kell bevágni, meg kell várni, hogy határozottan mozduljon valamerre. Tízből négyet én is elkapkodok. Úszóm tempósan kiemelkedett a vízből vagy öt centit, majd úgy maradt. Én is úgy maradtam, szerintem még a számat is eltátottam a csodálkozástól. Ha résen vagyok, már itt megütöm, de elméláztam. Az influenzás szentjánosbogárra emlékeztető világítópatron némi bizonytalankodás után lassan elindult balra. Végre meg tudtam mozdulni és a bot után nyúltam. Ami ez után következett, az pillanatok alatt zajlott le, de minden egyes villanása tisztán, világosan megmaradt bennem. Ahogy most írom, látom, a kezemben érzem.

Nagy svunggal rántottam fel a hablécen pihenő botot, de ellenfelem gyorsabb volt. Valószínű, hogy amikor elindult az úszóm, a hal megérezte a horgot, de kiköpni már nem tudta, ezért visszapakolt hármasba és kilőtt. Ebbe a gyorsvonati sebességbe próbáltam én a botot beleemelni, de hiába. Botom félúton megállt a kezemben, mint a szög, a fék nem sikított, inkább csak nyöszörgött. Úgy éreztem, leszakad a karom, nem fogom sokáig így tartani, mert ezzel az erővel nem bírok. Nem is bírtam. Halam e pillanatban ért az öböl bal szélénél lévő ritkáshoz és ismét sebességet váltott. Elindult keresztül a nádon, az eddigieknél is gyorsabban! Orsóm hangja nyöszörgésből visításra váltott, pedig a fék olyan erősre volt állítva, hogy kézzel a dobot mozdítani alig lehetett. Éreztem, hogy baj lesz, megpróbáltam hát bal kézzel is besegíteni fáradó jobbomnak de későn. A botot tartó kezem feladta, az volt a szerencsém, hogy ballal is utánakapva nyakon ragadtam két kézzel az orsót. A „fárasztás” további részét ebben a testtartásban, két kézzel az orsó szárát markolva, a menekülő gőzmozdony irányába mutató bottal asszisztáltam végig.

A látvány lenyűgöző volt. Mint Mózes előtt a Vörös Tenger úgy nyílt meg a hal előtt a nádas. Ment az keresztül mindenen, ha téglafal jön vele szemben, szerintem azon is átment volna. Lógó nyelvvel bámultam a távolodó istencsapását, aki eközben már keresztben átverekedte magát a nádon és a túloldali nyílt vízen vágtatott változatlan tempóban. Úgy 20-25 méterre járhatott már tőlem.

A következő jelenetre már készültem, ezért nem vágódtam hanyatt, amikor a cucc szakadt. Az első pillanatban tudni lehetett, hogy ez lesz a vége, az a csoda, hogy eddig bírta. Mint utóbb kiderült, a horog fölött közvetlen szakadt el a 0,25-ös fonott, valahol az ólom környékén. Az úszómat az alsó ütköző mentette meg, de igyekezete hiábavaló volt, mert az egyébként elég masszív úszó romokban hevert.

Leroskadtam a deszkára, rágyújtottam egy reszketős cigire. Negyedszerre sikerült. Üres tekintettel bámultam magam elé, gondolataim is döcögve jártak. Hogy mi volt az és mekkora, azt sem akkor, sem azóta nem találgattam. Nálam erősebb volt az bizonyos. Én pedig megérdemeltem.

Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi ennek a mesének a tanulsága. Nem kell minden áron akarni a halat, a sikert. A hétköznapokban megannyi élet-halál harcot vívunk a sikerért, nem szabad megengedni, hogy a horgászattal töltött idő is ilyen hétköznap legyen!

Elismerem, ez a mese nem volt szép, de izgalmas, és ahogy mondtam hihetetlen. Hihetetlen, mert az ilyen halakat mindig mások fogják, mások találkoznak velük, és mások mesélnek róluk. Mi ezeknek a találkozásoknak nem vagyunk részesei. És addig, amíg ez meg nem történik velünk, addig hisszük is meg nem is, de inkább nem. Lehet, hogy Ti is így vagytok most ezzel: hiszitek is, meg nem is, de inkább nem. Én viszont már tudom, hogy igaz.


4.

Az eddigi mesék rútul becsaptak mindenkit, aki elolvasta őket. Hogy miért? Azért, mert szebbnél szebb halakról, nagy fogásokról, küzdelmekről szóltak. Pedig a nádi horgászat - sajnos - legtöbbször nem ilyen. Az idő nagy része evezéssel, helykereséssel, várakozással, és ha az embernek megadatott egy-egy olyan barát, akinek nem kell szólni és mégsem lépünk soha a csónak egyazon oldalára, akkor tartalmas beszélgetésekkel telik. Horgászmese halak nélkül, elég kiábrándítóan hangzik. Pedig szerintem a legtöbbünk számára ez a valóság maga. De ha nem (csak) a halakért, akkor miért csináljuk?

Vannak emberek, akikben csodálatos képesség lakozik. Képesek egyszerű szavakkal, mondatokkal színeket, hangulatokat, érzéseket, gondolatokat, barátságot és szeretetet festeni a papírra. Ha valaki olvasott már valamit mondjuk Fekete Istvántól, akkor tudja, hogy miről beszélek. Sajnos ez a képesség csak kevesekben van meg, s mi, a többiek ámulattal nézzük a papírlapot, melyen az ismerős szavak igazi képeket rajzolnak elénk. Úgy, ahogy azokat mi is láttuk, de amiket a saját szavainkkal elmondani mégsem tudunk.

Ezért nem tudok írni a hangokról. A nádas búgó, zörgő, morajló hangjáról, ha a déli szél végigszalad a vizen, amit a parti fák kórusa kísér. A víz locsogásáról a csónak orrán. A madarak ezernyi hangjáról, zajáról: a szárcsák zsivajáról, a hattyú mérges fújtatásáról, a harkály kopogásáról. A békák milliónyinak fülsértő énekéről. Megannyi apró állat neszéről melyeket talán nem is látok, vagy ha mégis, hát a nevüket nem tudom. A fejem felett elhúzó denevér surranásáról. És persze arról a sokféle hangról, melyek a halakról árulkodnak.

Ezért nem tudok írni a színekről. A tiszta nyári égbolt vidám kékjéről, melyre nem is emlékeztet néhány óra múltán az apró fényekkel tűzdelt mélységes mély feketeség. A hullámok tarajának játékos fehérjéről. A lemenő nap forró színeiről. A nádas kezdeti harsány zöldjéről, melybe néhol a tavalyi, halott szárak fakó szürkéje vegyül.

Ezért nem tudok írni a szagokról. A víz semmivel össze nem téveszthető szagáról, mely oly csalhatatlanul árulkodik arról, hogy kedvenc helyünk éppen hogy érzi magát. A parti tábortűz fanyar illatáról. A csónak kátrányának tavaszi ragacsos szagáról, mely ősz végére olyan barátságossá kopik. A kuktában főtt kukorica illatáról, amitől összefut a szánkban a nyál.

Ezért nem tudok írni az izgalomról. Arról a jóleső feszültségről, amit akkor érzünk, amikor megérkezünk a partra. Amikor végre belehúzunk az evezőbe és a csónak lassan megindul velünk. Amikor megmozdul a nád töve, amikor meglátjuk az első buborékokat. Amikor az úszó megbillen. Lehet, hogy meg se billen csak káprázó, fáradt szemünk mondja. Amikor megemeljük a botot és reméljük, hogy a következő pillanatban egy eleven erő indul meg velünk szemben.

Ezért nem tudok írni a gondolatokról. Azokról a gondolatokról, melyek minden alkalommal körbevesznek, megrohannak a csónakban ülve.

Ezért nem tudok írni a barátságról. A barátságról, ami ott ül a szerencsések csónakjában és beszélgetésre késztet bennünket. Beszélgetésre, ami máskor, máshol nem történhetne meg. Olyan dolgokról, amiket néha még magunk előtt is titkolni próbálunk. És ha mi nem is mondjuk ki, kimondja majd a barátunk.

És nem írok a magányról sem. Nem mintha nem tudnék róla oldalakat írni, de a csónakban ülve valahogy sosem éreztem magam magányosnak. Szerintem Ti sem.

Mi, akik kezei közt csikorognak a szavak, mégis szerencsések vagyunk, mert mindannyiunknak ott van a saját könyvünk. A saját könyvünket nem szavakkal, hanem képekkel, érzésekkel, gondolatokkal írjuk. Magunk, magunknak. Ezt a könyvet bármikor fellapozhatjuk, sőt néha kinyílik magától is. Ebben a könyvben a szavak béklyója nélkül ott van minden, amit érdemes újra és újra elolvasnunk. Ha már régen nem nyitottuk ki, itt az ideje fellapozni!

Hát ez most egy ilyen mesére sikeredett.


5.

A mesékben az a jó, hogy nincsenek szabályok, bármi megtörténhet. A farkas simán bekaphatja egészben Piroskát, Nagymamástól, kosárkástól. Aztán jöhet a vadász és mindent visszacsinálhat, sőt még jól ki is tolhat a műtétet egyszerűen átszunyáló farkassal. És senkinek szeme se rebben. Egy fabábú minden további nélkül életre kelhet, átélhet sok-sok kalandot, mit ne mondjak egy emberi nyelven jól beszélő tücsök társaságában. És senki nem csodálkozik, ez így természetes. A mesékben.

A horgászatban bizony vannak szabályok, törvényszerűségek. Itt az öreg Dzsepettó napestig farigcsálhatná a fabábúit, egyikből sem lehetne táncos-komikus, főleg nem iskolás kisfiú. Nálunk a ponty kukoricát eszik, a süllő meg kishalat. Jó tudom, némileg leegyszerűsítettem a dolgot, de a lényeg az, hogy itt csak úgy a vakvilágba nem lehet elkezdeni semmit - nem is érdemes. Vannak szabályok, melyeket az évszázados tapasztalat alkotott, vannak, melyeket a horgász egy személyben. Amit magunk tapasztaltunk, másoktól hallottunk vagy épp egy szakkönyvben olvastunk hajlamosak vagyunk ugyanolyan szabálynak elfogadni, mint az előzőt. Ez sokszor jó és működik, de sose essünk abba a hibába, hogy körömszakadtáig ragaszkodunk hozzájuk, csalhatatlannak gondoljuk őket, mert rengeteg élménytől foszthatjuk meg saját magunkat. Mint például én tettem.

Kedvenc horgászvizem egy része folyamatosan iszaposodik. Húsz éve, ha a stégről a vízbe léptem - vízállástól függően - legalább nyakig merültem a vízbe, az iszap a bokámig ért. Ma jó esetben derékig ér a víz, az iszap vastagságát pedig csak becsülni tudom, úgy 80-100 centi körül lehet. Mindez azért alakulhatott így, mert itt a parti nádasnak van egy kiszélesedő, a vízbe mélyebben benyúló része, vele szemben pedig a mederben egy hosszabb szakaszon egy sóderos padka, melyen szintén nád és gyékény telepedett meg. E miatt néhány szakaszon annyira meglassul a Duna-ág egyébként sem sebes folyású vize, hogy a magával hozott anyag egy részét itt lepakolja.

Nem tudom, hogy az általam igen nagyra becsült Hunyady Attila folyóvízi értelmező szótára szerint ez a szó pontosan mit jelent, de Gábor barátommal ezt a szakaszt csak hókonyként emlegetjük. Az elmúlt 3-4 évben a hókonyban szinte egyáltalán nem horgásztunk. A vastag iszapréteg és a sekély víz miatt a helyi horgászok nagy része is messze elkerülte. A tavalyi rettenetes vízállások idején sokhelyütt az evező tollát nem lehetett teljesen a vízbe meríteni, annyira alacsony volt. Márpedig Antos Zoltán óta tudjuk, hogy az ideális nádi pontyozóhely 1-2 méter mély, lehetőleg kemény altalajú...

Épp egy ilyen ideális helyen ültem és órák óta nem történt semmi. Méteres víz, sóderos talaj, melyet csak itt-ott borít vékony iszapréteg. Az előző napokban többször jártunk erre, s ez a nádsziget nem is volt hálátlan. Bár nem volt túlzottan forgalmas, egy-egy pontyot azért minden alkalommal adott. Hát most semmit. A hátsóm szokás szerint sajgott a sok üléstől, azon gondolkoztam, hogy vajon a Guiness Könyvben van-e csónakdeszkán kuporgás kategória. Ha lenne, simán csúcstartó lehetnék.

A huszadik ásítás után úgy döntöttem befejezem. Időm még éppen lett volna, de az sem baj, ha egyszer többet alszom négy óránál. Botok ki, motyó összepakol, karók felszed, mehetünk! Csendben eveztem a túlpart felé és néztem a mozdulatlan vizet. Imádom ezeket a tükörsima, holdfényes nyári estéket. Gondolattalanul bámultam ki a fejemből, közben elcsorogtam a hókony kezdetét jelentő nádsáv mellett. Na gyerünk, ocsúdtam fel a bámészkodásból és rendeset húztam az evezőbe...illetve csak húztam volna, de az evező tolla a mozdulat felénél elakadt az iszapban. A vállam köszönte szépen, majd kiszakadt a helyéből. Beértem a hókonyba. Megpróbáltam a magyar nyelv ritkábban használt káromkodásaiból egy szép csokrot összegyűjteni, de befejezni művemet már nem tudtam. Eltátottam a számat a csodálkozástól.

Jobbra néztem ugyanis, arra a ritkás nádra, ami mellett épp elhaladtam. A nádas szó szerint táncolt! Itt is, ott is tőből hajladoztak a nádszálak, több helyütt pedig apró csíkok, csobbanások jelezték, amint a forgolódó halak farka, háta a felszínt érte. Szentséges Isten! Mi van itt?

Maximum három percbe telt, míg néma csendben lecövekeltem egy csónakhossznyira a nádtól és tüzelésre kész állapotba hoztam a botokat. Remek teljesítmény volt, csak egyszer rezgett a léc, amikor az egyik karó leszúrása közben az ujjam a habléc és a karó közé került. Könny szökött a szemembe, de üvölteni most mégsem lehetett. Majd kiüvöltöm magam, ha kiértem a partra.

Szokás szerint közvetlen a csónak előtt beállítottam az eresztéket. Bohókás volt látni, mert a hosszú úszó és az egyetlen ólom között tán egy arasznyi távolság maradt. Fejlámpám sápadó fényénél megpróbáltam egy ígéretesnek tűnő nyiladék elé ejteni az egyik úszót. Elsőre sikerült, de az eredmény mégis lesújtó volt. A csónak előtt remekül beállított úszóm, mint egy félig kidöntött stoptábla meredezett ki a vízből. Hát ez így inkább felfektetős, mint feltolós, de mindegy, nem bohóckodom tovább. Marad! Inkább rágyújtottam egy cigire, és megpróbáltam kifújni magam. Figyeltem lüktető jobb hüvelykemet, és megfogadtam, ha kiérek, tényleg üvölteni fogok. Nagyon fájt.

Végig sem szívtam a cigit, mikor az úszóm tetején a végelgyengüléssel küszködő világítópatron megmozdult. Az úszó úgy félszárig merült, majd elindult jobbra. A szokott lendülettel emeltem meg a botot, ballal ráfogtam a dobra és már húztam is el a nádtól a csodálkozó halat. Ellenfelem nem volt nagyon harcos kedvében, így szándékom szerint a nyílt víz felé fordult. Most már elengedtem a dobot és hagytam, had vigye olyan messzire, amennyire tudja. Az első kirohanást még további kettő követte, de éreztem, hogy ez a hal nem kerül fel a rekordlistára.

Pár perces kézitusa után megmerítettem egy gyönyörű, egészséges, három kiló körüli pontyot. Egy darabig elnéztem szegényt, ahogy a szákban pihent. "Legközelebb nem ússzátok meg ilyen könnyen!" gondoltam, amikor visszaengedtem. A ponty kivétele láthatóan nem zavarta meg túlságosan a többieket, mert ritkásban változatlanul járták táncukat a nádszálak. A következő egy órában további két kapásom volt, de mindkettőt elügyetlenkedtem. A másodiknál valószínűleg nyitott szemmel aludtam, mert az úszót a nádasból kellett visszaszereznem, legalább fél métert cibálta befelé a ponty, mire egyáltalán észbe kaptam. Mivel az úszó kimenekítése elég nagy zajjal járt, nem akartam tovább kísérteni aznapi szerencsémet, csendben hazaballagtam.

És tényleg nem úszták meg! A következő három hétben ez a hely volt esti-éjszakai horgászataink helyszíne, s bizony annak a háromkilós pontynak sok rokona végezte pontyzsákban is. Olyan élményekben volt részünk, mely a tavalyi évet kivételesen gazdaggá, eredményessé tették.

S a tanulság? A halak sokszor rútul becsapnak minket. Néha nem átallnak az orrunk előtt lenni. Ha nincsenek ott, ahol megszoktuk, vagy ahol lenniük kéne, próbáljuk megkeresni őket! Hogy hol? Bárhol! Érdemes benézni akár a hókonyba is...


6.

A mesebeli óriások - valljuk be - elég unalmas figurák. Vannak köztük jók és kedvesek, de kifejezetten gonoszak is. Egy dologban azonban hasonlítanak egymásra: többségük nem szellemi képességeivel emelkedik ki a mesevilág szereplői közül. Egyszerűen bazi nagyok, s ez elég ahhoz, hogy legyőzhetetlenek legyenek. Azazhogy majdnem. Hiszen egy ifjú királyfi, vagy épp egy arra bóklászó egyszerű szabólegény komoly veszélyt jelenthet rájuk...

Nádország óriásai nem ilyenek. Óvatosak, megfontoltak, ravaszak és szinte észrevétlenek. Méretük, testi erejük megvan ahhoz, hogy bátran csörtessenek, de mégsem teszik. Ők ugyanis nem voltak mindig óriások. Úgy kezdték, mint a többiek s egészen aprókból lettek ilyen hatalmasak. Megtanulták, hogy csak úgy maradhatnak életben, ha a legkevésbé tűnnek ki a környezetből. Ebben ők voltak a legjobbak, ezért lehettek óriások. A saját világukban annál kevesebb veszély fenyegeti őket, minél nagyobbak. Mégis tudják, vagy ha nem is tudják, de érzik, hogy egy másik világból most is az életükre törnek.

Szerintem - tisztelet a kivételnek - minden horgász szeretne egyszer egy igazán nagy halat fogni. Én is. Ha lehet, akkor itt a nádasoknál birkóznék meg Vele. Nem lenne rossz, persze a nyílt vízen fogni egyet, de igazán nem erre vágyom. Sánta hasonlattal élve olyan ez, mintha egy remek szarvasra vadásznék. Becserkészni őt egy holdfényes tisztáson komoly feladat, de próbálja meg valaki ugyanezt az erdőben, a fák, bokrok sűrűjében! Én ezt szeretném.

Eddig három alkalommal találkoztam Nádország óriásaival. Mindháromszor alulmaradtam a küzdelemben vagy, hogy pontosabban fogalmazzak: esélyem sem volt. A múltkor valaki azt tudakolta tőlem, hogy miért horgászom olyan "bivaly" felszereléssel. "Nem elég oda a 15-ös fonott?" kérdezte. "De igen, a legtöbbször elég..." mondtam, de a hangsúlyt nem vittem le a mondat végén. Láthatóan nem értette a dolgot, de nem is volt kíváncsi a folytatásra. Így nem mondtam el neki, hogy minden alkalommal, amikor csónakba szállok, valahol az agyam legeldugottabb szegletében ott motoszkál a gondolat, hogy talán ma lesz a napja megint, hogy találkozunk. És egy ilyen találkozóra nem illik készületlenül menni. Nem mehetek feltartott kézzel, olyan felszereléssel, mellyel nem lehetek ellenfél csak statiszta. Azon a nyári délutánon még nem gondoltam erre. Három éve történt...

A nagymeder szélén áll egy nádsziget, melyet a környékben mindenki csak "Kereknád"-ként emleget. A Kerek szabálytalan alakú, széltében körülbelül három-négy csónakhossznyi, hosszában talán hat-hét. Lehet, hogy valaha kerek volt, de a sziget formája évről-évre változik. Most inkább tojás alakúnak mondanám, de a Tojásnád tényleg elég hülyén hangzana. Keresztben egy keskeny folyosó húzódik benne, mely mindkét végén kis öböllé szélesedik. Ha ide jövök, mindig a folyosó valamelyik bejáratánál horgászom, attól függően, hogy milyen a szélirány. Aznap a meder felőli oldalon karóztam le. Hogy miért pont itt álltam meg? Mivel sehol nem láttam mozgást, halra utaló jelet, ezért úgy döntöttem, hogy a Kerekben pont annyira jó lesz, mint bárhol máshol. Talán azért, mert itt a víz 40-50 centivel mélyebb, mint a környék többi helyein.

Minden a szokásos forgatókönyv szerint kezdődött: nem történt semmi. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen semmi előjele nem volt annak, hogy itt ma halat lehet fogni. Fél óra elteltével rutinszerűen cseréltem a horgon lévő kukoricát, de meg is bántam. Az Istennek sem találtam utána vissza a jónak vélt helyre. Vagy túl hosszúra, vagy túl rövidre sikerült a dobás. A bot elég nehéz volt, az úszós szerelék pedig túl könnyű. Már vagy tizedszer rontottam el és komolyan felvetődött bennem a gondolat, hogy hisztérikus sikításban török ki. Nem lehetek ennyire béna! A következő lendítés előtt megfogadtam, hogy akárhova is esik, otthagyom. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy az újabb csalizásig a nádon lógó cuccal folytassam, de valaki megkönyörült rajtam ott fenn és hihetetlen módon az úszó két nádszál között, a sűrű fal legszélén állapodott meg.

Elégedetten gyújtottam egy cigarettára, bámészkodni azonban nem maradt időm. Félig sem szívtam még a cigit, amikor érdekes jelenetre lettem figyelmes. Az úszóm csigalassú tempóban kezdett oldalazni a nádfalból kifelé. Nem emelkedett fel, nem süllyedt le csak komótosan elmászott a helyéről. Biztos beleúszott valami, gondoltam. Feszülten kémleltem a nádat körülöttem, de semmi jele nem volt halmozgásnak. Az úszó azonban rövid gondolkodás után újabb tíz centit kúszott odébb. Kezem a bot fölé tettem, adrenalin-szintem csendben emelkedett. Azon elmélkedtem, vajon ez lehet-e beleúszás, vagy valaki konkrétan szórakozik velem. A választ másodperceken belül megkaptam.

Úszóm változtatott eddigi viselkedésén és se szó, se beszéd eltűnt a víz alatt. Nagy lendülettel kaptam fel a botot, mely 3,5 m-es hosszával és 300 gr-os spiccével igencsak a "vadölő" kategóriába tartozott. Gyengébb idegzetű 3-4 kilós pontyokat rövid úton rá lehetett venni vele, hogy forduljanak ki a nádból. Ezt a halat nem. A bevágást követően ellenfelem egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd ellentmondást nem tűrő erővel elindult a folyosóban a nádsziget túloldala felé.

Nem tudom, voltatok-e már így, de igazság szerint egy kicsit megijedtem. Azt éreztem, hogy ezt a halat nem én irányítom, itt az történik majd, amit Ő akar. Utólag visszagondolva a történtekre azt hiszem, hogy a küzdelem már ekkor, a hal által megtett első méteren eldőlt. Bár még sok volt hátra addig, amíg vesztesként roskadhattam le a csónakdeszkára, de a győzelembe vetett hitemet már itt megtörte ellenfelem. Hit nélkül pedig csak vesztes lehetsz!

A hal az ellene feszülő dióverő, a szinte betonkeményre tekert fék ellenére kitartóan távolodott tőlem. Nem valamiféle riadt menekülés tempójával, de nem is öregurasan. Egyszerűen csak húzott, mint a ló. A megakasztás helyétől már vagy hét-nyolc méterre járt. Vártam a pillanatot, mikor fordul be a nádba, de nem ez történt. Hirtelen egy hatalmas burvány jelent meg a folyosóban. Egy villanásra megmutatta magát nekem. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorba rúgtak. A bevágást követően csak megijedtem, most azonban a rémület lett rajtam úrrá. Fogtam a nádban eddig sok pontyot, jellemzően három és nyolc kiló között. Tíz-tizenkét kilós bajuszost többet is láttam már élőben. Ez a ponty nagyobb volt. Sokkal nagyobb. Én legalábbis annak láttam... A helyes kifejezés így hangzik: megállt bennem az ütő.

Arra ocsúdtam fel, hogy nem érzem a hal húzását, a bot megkönnyebbülten, egyenesen meredezett a kezemben. Bágyadtan tekertem egyet az orsó karján, próbáltam darabjaira esett önmagamat összeszedni kicsit. Homályos tekintettel bámultam a folyosó felkavart vizére, a karjaimból elszállt az erő. Egy fél lépést hátraléptem, hogy leüljek a deszkára, amikor a bot hirtelen levágódott előttem. Nagyot koppant a csónak farán, valami éles, furcsa hang hallatszott és a felrepülő nyél rendeset ütött a jobb könyökömre. Azt hittem - már bocsánat -, hogy összecsinálom magam. Egy villanásnyi idő múlva megértettem mi is történt, de akkor már a bot tényleg megkönnyebbülten, repedt gyűrűvel pihegett előttem. No most volt vége.

Pihegtem én is kicsit, bár rágyújtani csak percek múlva tudtam. Remegtek a kezeim, fájt a könyököm. Átrohanni a csónak alatt? Csúnya csel volt ez egy ilyen óriástól, de kétségtelenül eredményes. Nem is bánkódtam miatta, hiszen tudtam, hogy ez a hal semmiképp sem lett volna az enyém. A botot meg lehet javítani, a könyököm sem fáj majd sokáig. Reméltem az Ő sebei is hamar begyógyulnak. Összeszedtem a motyóimat és csendben hazaindultam.

Az egész küzdelem a megakasztástól a csónak alatt való átszáguldásig és a szakításig csupán pár másodpercig, ha tartott. Mégis mennyi minden történt e rövid idő alatt! Egy egész színdarab, több felvonásban. Életünkből napok, hetek, hónapok telnek el "nyom nélkül". Egy rövid villanást sem tudunk belőlük évek múltán felidézni. Egyes másodpercek viszont mozdulatról-mozdulatra rögződnek bennünk, s velünk jönnek az utolsó pillanatunkig. Néhány ilyet a horgászat is adhat, s ezek legtöbbször olyan másodpercek, melyeket jó "visszanézni" később is. Csodálatos sport a miénk, nem?

Ma már más felszereléssel és más taktikával horgászom a nádban. Úgy hiszem, hogy bármilyen ellenfél ellen felkészültem. Lehet, hogy ismét kudarcot vallok majd, ha Nádország egyik óriásával hoz össze a jó sorsom, de lélekben már nem tudnak megtörni, mert számítok rájuk, sőt várom Őket! Mégis, ha arra a három évvel ezelőtti burványra gondolok ott a Kerekben, kicsit irigylem a legkisebb királyfit. Neki csak a mesebeli óriással kell megküzdenie. Azért az mégis csupán egy mese...


Eddig a történetek. Két dolog érdemel említést még. A fenti képek ugyanúgy a 2004-es évből valók, mint az írások. Az első digitális gépemmel készültek, amit éppen abban az évben kaptam. A másik az utolsó "meséhez" kapcsolódik. Később, a történet megírása után megvalósult a vágyam, sikerült ez igazi óriást elejtenem a nádnál. Természetesen csupán néhány kép erejéig marasztaltam, aztán visszaengedtem, mind a tizennyolc és fél kilóját. Remélem ő és leszármazottai a mai napig ott úszkálnak a dunaági nádasokban.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések