Beszivárgók
A közösségi médiát a nagyobb horgászcikkgyártók,
kereskedők csupán az egyik csatornaként használják a sok közül, melyeken
keresztül a potenciális vásárlókat elérhetik. Vannak aktívabbak, de vannak
olyanok is, akik inkább „kötelességként” jelentetik meg itt a máshol már
bemutatott tartalmakat. Aktivitásuk azonban nem terjed odáig, hogy a saját Facebook-oldalaikon
kívül is tevékenykedjenek. Jelzem: számomra valahol itt van a jó ízlés határa.
Nem így egyes kisebb gyártók, kereskedők, akik büdzséje
vagy helyzete nem engedi, hogy nagyobb felületet birtokoljanak a hagyományos
médiákban. Vagy azok, akik úgy gondolták, hogy a vásárlókhoz vezető lehetséges
utak közül ez a leginkább költséghatékony. Az ő közösségi aktivitásuk egész más
jellegű. Először megjelentek a Facebookon e cégek teszthorgászai vagy komplett
teamjei. Sokszor a márka iránt érdeklődő hétköznapi pecásokból lettek az
egyenpólóban feszítő fiúk. Mások – leginkább fiatalok – már inkább karrierként
tekintenek erre és kifejezetten keresik annak lehetőségét, hogy valamilyen
teamhez csatlakozhassanak.
Teszthorgász barátaink napi-heti rendszerességgel
posztolnak saját felületükön és sok olyan nyílt és zárt csoportban, melyek a
nekik megfelelő témakörökben szerveződtek. Beszámolnak horgászataikról,
eredményeikről, melyen keresztül a többi látogató remek betekintést kaphat az
adott márka termékpalettájába, újdonságaiba. Posztolni pedig kell, így egy idő
után már kevésbé fontos a mit, a mennyit, a hogyan. A rendszeresség a lényeg.
Valami legyen.
De itt nem áll meg a dolog, mert tanácsokat adnak,
véleményt nyilvánítanak. Aztán hozzájuk csapódnak néhányan, az adott márka
rajongói, elkötelezett hívei. Ők azok, akik a teamtagok helyett – nem pénzért,
csupán a csoportszellem sugallta lelkesedéstől átitatva – elvégzik a piszkos
munkát. Helyre teszik a kritikus megjegyzéseket, az adott csoport éber
csendőreinek szerepét kezdik játszani.
És itt az a pont, ahol az egyszerű Facebook-júzer
felkiált: A picsába ezzel az egésszel! De tényleg. Az Isten megáldott (néha úgy
érzem: megvert) ezzel a hobbival. A napi ténykedések mellett magára a pecára
kevesebb idő jut, mint amennyit szeretnék. Nem panaszkodom, jut azért, de elég
ugye sosem. (Nincs olyan, hogy elég…) A hétköznapokból e célra ellopott
félórákban keresem azokat a felületeket, ahol hasonlóan defektes emberekkel cserélhetek
eszmét, vagy legalább együtt vágyakozhatok a partra. De bárhová megyek, utánam
nyúl ez a faszság. Muszáj ezt?
Tudom, hogy muszáj. Nem is a reklámmal van a baj. Ami
zavar, hogy az életünk olyan szegleteibe is beszivárog, ahol semmi
keresnivalója. Az zavar, hogy olyan dolgok mentén oszt meg csoportokat, amelyek
annyira lényegtelenek és érdektelenek, hogy kár is rájuk karaktereket
vesztegetni. Az zavar, hogy bejön a nappalimba, a fürdőszobámba, a vécémbe és
ott osztja az okosságot. Sőt, ha rosszat találok szólni, még le is ugat. Kérem
ne is mondjátok, mert tudom a választ a problémára. Tudom a helyes utat. Csak
még nem tartok ott…
update Mielőtt bárki félreértené: A teszthorgászok is, az egyes márkák hívei is tisztességes, jóravaló emberek. Akárcsak én. Semmi bajom velük. Amivel bajom van, az a folyamat, ami egy öntápláló dolog, a szereplők személyétől függetlenül működik. Ha egyszer elkezdted, a végeredmény garantált. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen ezt úgy művelni, hogy ne menjen a személyes szféra (minden egyes érintett felhasználó személyes szférájának) rovására. Ezt kéne megérteni. És esetleg tenni ellene.
Mennyire igaz.
VálaszTörlésManapság egy félkiló ingyen bojliért cserébe az anyját is eladja, na belőlük lesz a teszthorgász. Pár hét-hónap és szakíró... Majd guide...
VálaszTörlés