Amikor visszaad valamit a Duna
Mert visszaad. A türelmet, a mértékletességet, a
figyelmet. No meg adakozó tud lenni az olyasféle szerencsétlenekkel is, mint
amilyen én voltam mostanában. A költözésen sikeresen túlestünk, ám a felújítási
munkákat nem tudtuk úgy szervezni, hogy rögtön azzal kezdjünk (főleg nem úgy,
hogy már a készbe költözhessünk). Így a cuccaink jelentős része, például a
horgászmotyóm is becsomagolva maradt. Két hét után nem bírtam tovább:
kicsomagoltam néhány dolgot és reggel ötkor a Dunának mentem…
Cserébe már tegnap olyan élményben volt részem,
amiben eddig soha. Korábban, ha a horgászat előtti este kaját gyúrtam, az úgy
zajlott, hogy nekivágtam a negyedikről, kezemben egy fél vödör vízzel és
lecaplattam a pincébe. Ott megkevertem a cuccost, aztán elöblögettem mindent.
Hát most nem ez volt. Egyszerűen kisétáltam a kertbe és megkevertem a kaját.
Ennyi. Nagy flash, mondhatom! Sajtos kaját kevertem, az összetevők láthatóak
ott fent (morzsából csak három bő marék kellett és a földből sem ment bele mind
a két kiló).
Nem indult jól a dolog. A kapuból vissza kellett
fordulnom az esőruhámért. Erre nem voltam lélekben felkészülve. Tíz fokot alig
meghaladó hajnali hőmérséklet, erős szél, borult ég, szemerkélő eső. Fasza… De
mit volt mit tenni, kocsiba vágtam magam (a feleségemébe, az enyémben három
hete nyomoz a szerelő valami elektronikus probléma után).
Minden végszereléket a szokásos módon csináltam
meg, egyetlen újdonság az Alt-féle körmös kosár volt. Az egyikre ez került (100
grammos kivitelben), a másik boton egy 4 unciás, Deáky-féle alagútkosár lógicsált.
Az Alt kosár tök jól tette a dolgát, be sem szakítottam, szóval happy end. Nem jártam
ilyen jól a monofil horogelőkékkel, mert azok bizony nem bírták ma a gyűrődést.
5-6 dobásnál egyik sem bírt többet, pedig próbáltam kitartóan. „Elhorgásztam”
négy monofil előkét, hármat valami kő szélén reszeltem el, egyet halban
hagytam. Végül feladtam és vékony fonott előkével pecáztam végig a délelőttöt,
mindkét cuccon.
Az első másfél órában néhány gébet sikerült
összeszurkálnom, no meg egyetlen paducot, de azt hogy! Olyan kapása volt, mint
amikor egy gyerek ugrál a trambulinon. Méteres kilengésekkel bólogatott a bot
spicce, föl-le, föl-le. Esküszöm elbambultam, csak néztem az előttem ütemesen
ugráló botot, kellett néhány másodperc, mire magamhoz tértem a révületből. Meglett.
Eleinte tetőtől-talpig rókában voltam (a Fox Rage
esőruhája, nem ázik be és nem is rohadok bele – nem, ez itt nem reklám, de évek
óta ez az első olyan esőcuccom, ami tudja ezt és én igencsak örülök neki),
aztán egyre emberibbé vált az idő. Az ég szürkéből kékre váltott, a felhők
megritkultak, a Nap kisütött. És megjelentek végre a halak is. Az első példány
egy darabos dévér volt, ami fajtájának szokása szerint lapjával feküdt a
sodrásba, s onnan rúgkapált egyet-egyet. Egész a partszélből tudtam csak
visszacsalogatni a merítőig.
Közben azért forgalom is akadt előttem a folyón.
Nem volt szerencsére túl nagy, kirándulóhajó (ezek csinálják a legdurvább parti
hullámokat) csupán egy jött, folyásnak fel, a város irányába. Felfelé ment az
az ukrán hajó is, amin jót mosolyogtam. Magamban. A legtöbb hajó neve nem
különösebben izgalmas, leginkább települések, folyók neveit adják nekik. De az
ukránok nem, a kék-sárga lobogó alatt közlekedő hajók legtöbbje valamilyen
régebbi személy nevét viseli. Ezúttal Aleksey Ivlev tolta magát előttem egy
mellévett uszállyal. A név gazdáját nem ismerem (rövid itthoni, internetes
kutatással sem jutottam hozzá közelebb), így magamban eljátszottam a
gondolattal, vajon ki is lehetett az illető. Nem szeretnék senkit nemzeti
érzéseiben megbántani, így inkább nem írom le, mi minden jutott eszembe, de igen jól szórakoztam rajta.
Olyasmi volt ez, mint gyerekkoromban. Bementünk egy tízemeletes ház egyik
kapualjába és a postaládákon lévő nevekből focicsapatokat raktunk össze. Így
jöhetett létre a betonkemény Krapák – Hubovicz – Nyeste védőfal vagy a legendás
Arató – Punk – Oberhauser csatársor és még sokáig sorolhatnám. Szakadtunk a
röhögéstől, tényleg jó móka volt. Ez sem különben.
A következő turnusban márnák álltak be elém.
Brutális kapásokkal jelentkeztek, több alkalommal rögtön métereket húztak a
nyeletőfékről. Nem voltak nagy példányok – 1,2-1,5 kiló körüli izmos ifjoncok
voltak többségében – csupán egyikük volt bőven kettő fölött. Viszont nagyon jó
erőben volt mindegyik, s inkább a parttól távol futottak sokat, a merítő előtt
már nem nagyon volt ramazuri. Négy márnát hoztam el a partig, kettő sajnos
lemaradt. Az egyik vékonyan akadhatott, a másik horoggal együtt távozott. Ez
utóbbi darabosabb jószág lehetett, őt szívesen lefotóztam volna.
A márnák után egy újabb dévér vitte el a három
csontit, na de milyen! Nagyon rég nem fogtam már ekkorát. A szokásos fogás
(tarkónál megfog, két ujjal a két mellúszó alatt megszorít kicsit) reménytelen
volt, két kéz kellett hozzá. Nem volt nálam mérleg, így csak becsülni tudtam a
súlyát. Betöltötte a damilos merítőfejet szépen, és a gravitáció is komolyan
hatással volt rá. Én bizony 3 kiló fölé saccoltam.
Nagyon elégedett voltam magammal, vigyorogtam, mint
egy szekér vadalma. Az én napom már kész volt, de a pecát még egy kicsit
folytattam. Akadt még a végére néhány paduc, egy márna és egy leánykoncér is.
Ez utóbbin kicsit csodálkoztam, ezzel a fajjal itt még nem találkoztam. Vannak
szakaszok és időszakok, ahol és amikor a leányhalak nagy számban jelentkeznek,
de ez – eddig – nem tartozott ezen helyek közé.
Úgy éreztem, megérdemeltem ezt a délelőttöt, s úgy
tűnik a Duna is így gondolta. És amikor a Duna adni akar, az mindig
emlékezetes. Ez a délelőtt is az volt.
Miki!
VálaszTörlésJól indult a hetem, elolvasva ezt a legújabb blogbejegyzésed!
Üdv:
Csaba
Miki!
VálaszTörlésJól indult a hetem, elolvasva ezt a legújabb blogbejegyzésed!
Üdv:
Csaba