2016. április 5., kedd

Esküszömazutolsó


Izzadságcseppeket facsar a halántékomból a magasan járó Nap. Most valahogy értelmetlennek és hihetetlennek tűnik a vacogósan hideg reggel. A pulcsit a szék támlájára teszem és nézem a mozdulatlan spicceket. Dél is elmúlt, reggel hat óta ez történik. Semmi.

Mennék is, meg nem is. Ha az elmúlt hat órában nem történt semmi, eztán sem fog. Pedig minden stimmel. A vízhőfok végre 9 Celsius fölött, a napfény már órák óta a felszínt simogatja. A folyó nagyon enyhén árad, az uszadékok jönnek ugyan, de nem zavaró mértékben. Itt az ideje, hogy a halak kijöjjenek a sekélyebb szélvízbe. Először mindig a márnák jelennek meg. Nem csapatostul, csak egy-egy kíváncsi példány. Velük már egy hónapja is találkozhatott az, akinek volt elég szerencséje, türelme vagy helyismerete összefutni ezekkel az úttörőkkel. A kóbor márnák után aztán jönnek majd a többiek: jászok, paducok, dévérek s mindenki más, aki benépesíti a folyót. Nem tudod pontosan, hogy mikor, de egyszer csak azt veszed észre, hogy megtelt élettel a cipőd orra előtt a víz. De ez most még nincs. A spiccek csak akkor bólintanak egyet-egyet, ha a kosár lejjebb gördül a fenéken.


Dobok egy utolsót. Ez egy fontos pillanat. Az egyetlen pontba fókuszált remény. Mindegy, mi volt eddig, mert az már elmúlt. Borítsunk fátylat rá. Ha eddig nem is akadt semmi, talán majd most. Biztos, hogy most. Ez az utolsó. Tényleg.

Az utolsó dobás már gyerekkoromban is fontos volt. Emlékszem olyan balatonboglári éjszakára, ami egész egyszerűen nem akart véget érni. Hol Gábor, hol én dobtuk az „utolsót”, rendesen ránk reggeledett közben. Afféle babonák is kialakultak ehhez kapcsolódva. Mindig be kellett jelenteni (ha egyedül voltam, akkor komolyan kellett gondolni…), hogy ez lesz az utolsó. Aztán jó hosszan el is lehetett húzni a dolgot: Már összepakoltam teljesen, indulásra készen álltam, de a zsinór még mindig ázott, mert addig, amíg a csali a vízben van, bármi történhet. Bármi.

A spiccek állnak mozdulatlan, a halántékomról pedig még mindig csorog a víz. A baseball sapka napellenzője és a napszemüveg nélkül csak hunyorognék az idén még szokatlan verőfényes időben. Egy fénytelen, levegőtlen lukban (bocsánat: irodában) dolgozom lassan két éve, nagy dolog nekem így kiszabadulni a számolatlanul ömlő fotonok közé. Az aktakukac, amint hunyorogva a Napba néz. Szinte költői a kép. Balkézzel beletúrok az etetőanyagba, önkéntelen morzsolgatom az ujjaim között. Ráférne még egy kis víz, de nyilván már nem állok neki átkeverni. Menni kéne már. Kitekerem a cuccost és megyek. Csak még dobok egy utolsót. Demostmárténylegazutolsót!

A műfaj mindegy, az utolsó dobás mindenhol utolér. Állsz egy beállóban, szemben az ígéretes nádnyiladék, hínársziget, bármi és belelátod a vízbe a halat. Rezzenéstelenül figyelnek lent a gonosz csukaszemek (mert ott van, tudod, TUDOD!), már vagy egy tucatszor elhúztad előtte a kanalat. A legjobb kanalat, a tökéletes kanalat, a pont oda való kanalat. Úgy húztad, ahogy kell, ahogy az a dög is szereti. De semmi. Mennél már tovább, talán léptél is egyet, de aztán megfordulsz. És dobsz egy utolsót. Négyet. Legalább. Átkozott peca, hülyét csinál belőlem…

Megemelem az egyik botot, tekerek az orsó karján, de a végén a cucc nem mozdul. Elakadtam. Néhány finomabb húzással megpróbálom kiszabadítani. Nem megy. Folyásnak fölfelé lépek párat, onnan is megkísértem a motyót, de a Duna nem adja. A …csába. Kinyitom a felkapókart, zsinórt engedek, jó sokat, vigye csak a víz. Amikor már elég nagy az ív, határozottat rántok rajta, tekerem a zsinórt, mint a gép.  Nem jött be. Matatok még vele kicsit, aztán beszakítom a cuccot. Szép befejezése a horgászatnak, egye meg a fene. Elcsomagolom a szégyenben maradt botot, aztán kikurblizom a másikat is. Azt adja.

Ülök a székben, kezemben az egyetlen megmaradt végszerelékkel és arra gondolok, hogy dobok egy utolsót. Esküszömazutolsó!!! Etetőanyagot (azt a száradófélben lévőt…) töltök a kosárba, rakok közé csontit is bőven. A horogra is friss nyűveket tűzök. Egy piros, két fehér. Dobok. A ténylegazutolsót. Szememben már nem a remény utolsó szikrája csillog, inkább valami könyörgésféle. Kérlek, adjál valamit! Mindegy, hogy mit, csak ne menjek haza ezüstös csillogás nélkül, tiszta kézzel. Nem olyan nagy kérés ez.

Szigorúra tömtem a kosarat, kell vagy négy perc, mire kiürül. Utána kap még két percet, ez összesen hat. Aztán vége. A csobbanással egy időben már az állványra is teszem a botot, a végszerelék a zsinór szabta ív mentén leszánkázik a fenékre. Ott még egy kis helyezkedés, végül a spicc a szokott módon befeszül. A madzagon finoman fütyül a feltámadó szél. Körülnézek, már azt keresem, mivel kezdjem a pakolást, mikor valami fura hangra leszek figyelmes. A bot spicce keményet bólint, ahogy a megiramodó hal szájában megakad az apró horog, az állvány pedig nyekken ettől egy rövidet. Aztahétszenvedésitneki! Halam van emberek!!!

Az egész fárasztás alatt azon imádkozom, hogy csak el ne menjen ez a márna. Mert bajszos ez, úgy védekezik, olyan erős, hogy csak az lehet. Nem is gyerek már. Addig lazítok a féken, hogy még tudjam vele magam felé húzni a halat, de az első fejmozdulatra már adja is a zsinórt. Elmolyolunk így elég sokáig. Nem tudom meddig, de mire kiér a kövezésig, már a hátam is vizes, nem csak a halántékom. Sötét hátú, hibátlan, darabos márna. Harmadjára sikerül megszákolnom, nehezen adja magát.

Most itt fekszik előttem a szákban. A Nap ezerrel süti a sötét hátát, az ezüstös oldalát. Nézi a vastag, erős szájat, a jellegzetes vasalófejet. Én is nézem. Tetszik. Most már minden rendben.


Try not to get worried
Try not to turn on to problems that upset you
Oh, don't you know everything's alright?
Yes, everything's fine.

Nem tudom, miért ez jutott eszembe. Soha nem voltam nagy rajongója ennek a darabnak, egyáltalán a műfajnak. De azért van benne valami. Yvonne Elliman hangját pedig nagyon szerettem. Szeretem most is.


3 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a bejegyzés, itt-ott magamra ismertem benne....
    :)

    VálaszTörlés
  2. Jó írás.Tudod a márna ha eszik mindig oda ver rendesen.Jelzi hogy itt vagyok és kezdődik a tánc.nehezen adja meg magát.Ezért szeretjük.Másért nem nagyon van mit.Egy biztos ,imádsz horgászni,és kellően állhatatos vagy.Ez meghozza a gyümölcsét.Csak így tovább ,grat.

    VálaszTörlés