Nagyvíz


Az út fölé hajló lombokat élénk, csillogó réteggel vonja be a szemerkélő eső, még a fák máskor száraznak tűnő kérge is élettel telten fénylik. Hajtom az Opelt, mielőbb látni szeretném a Dunát. Pocsolyák vizét kergetem ki az út szélére a folyó felé haladtamban. Megyek már, megyek!

A táblák vadakra figyelmeztetnek, s bizony a környék képébe simán beleillenék a piktogram ugró szarvasa, egy vaddisznó, egy róka, ilyesmi. Mondjuk, nem hiányolom most őket. Haladnék inkább. Egy szerencsétlen macska teteme emlékeztet csak a fauna jelenlétére. Bent vagyok már a faluban, egy balkanyar és némi ártéri kommandózás választ csupán el a helytől. Az ártér felázott talaja és a sűrű aljnövényzet próbára teszi a futóműveket és az idegrendszeremet. Nem tudom a magas fűben mire hajtok rá, mitől üt nagyot vagy csúszik meg a kerék. Ha lenne eszem, gyalog mennék, de már oly közel a cél, megyek tovább. Eszetlenül, de megúszom.

Gyorsfolyású, mély részhez jöttem, de a kép elszomorít. Jó két méterrel magasabb most a Duna, mint átlagosan, a tavalyi jellemző szinthez képest pedig inkább hárommal. A meder színültig telve leszegett fejjel rohanó, szutykos vízzel. Leülni sem nagyon van hova, de ami nagyobb baj, hogy a törés után mélybe szakadó mederrészt innen sehogy nem érem el. A nálam lévő 200 gramm körüli kosarakat simán tovadobálja majd a nagyvíz, az uszadékok pedig tovább rontanak a helyzeten. Itt ma nem lesz peca, keresnem kell másik helyet.

Kicsit még elidőzöm itt, nézem a vizet, a harsányzöld partot. A folyót bámulva Apura gondolok. Tavaly, ősz elején hagyott itt minket. Hiányzik. Ahogy a cigiről való leszokás során a nikotin utáni vágy, az ő hiánya is teljesen váratlanul, kiszámíthatatlan időpontokban tör rám. Nem akkor, amikor kimegyek a temetőbe a sírjához, nem akkor, amikor a kezembe kerül egy régi fénykép róla. Most, amikor itt állok a parton és üresnek kéne lenni a fejemnek. A fene ebbe az egészbe…

„Hány bottal lehet horgászni egyszerre?” kérdezte egy alkalommal. „Kettővel” mondtam. „És neked hány botod van?” készítette elő a csapdát. „Sok, vagy húsz” vallottam be töredelmesen. „Na látod, erről beszélek!” csapott le határozott hangon, de a szeme azért mosolygott. Nem horgászott és ezt a dolgot is inkább a praktikum oldaláról közelítette meg. Az eredmény volt számára fontos ebben, nem az út. De azért régen szívesen elüldögélt a pecás kollégái mellett, cigit szívva, sztorizgatva.

Továbbállok. A kocsival lábujjhegyen kigurulok az idefelé is izgalmas részen. Csak nem megállni, csak haladni, menni előre mondogatom magamnak. Sikerül, kint vagyok a flaszteren. Meg kéne látogatni valami öblöt, ahol a halak megpihenhetnek a rohanásban, ahol kicsit letisztultabb víz van. Próbájuk meg.

Pár településsel odébb, már az öblöt a Dunától elválasztó földnyelven autózom. A száraz időben kőkemény, agyagos talaj felázva inkább korcsolyapályára hasonlít, de gyáva népnek nincs hazája. Se. Nosza. Az öböl felé nyíló horgászhelyek mindegyike foglalt. Autók, sátrak, botok erdeje. Székekben unatkozó családtagok. Kutyák, nem kevesen. Én ebbe a sorba be nem ülök, tovább vezetni pedig nincs kedvem. Inkább a Duna. A folyó felőli oldalon az eddig már kipróbált helyeken nem lehet a partra jutni, víz borít mindent. Elgurulok a rövid kövezéses részre, hátha találok ott még megülhető helyet. És lőn! A kőszórás tetején két remek placc is kínálja magát. Láthatóan járnak erre horgászok. A háttérben tűzrakó hely, helyesen körberakva bontott téglával, nyakig pakolva üres sörös dobozzal, pillepalackkal. Törné el a kezét a suttyója, azt, amivel iderakta ezt a sok szart. De tényleg…

Kipakolok. Első a merítő, mint mindig. Feltekerem a fejet a nyélre, de közben kicsúszik a kezemből a cucc, a karbonszálas cső nagyot koppan a köveken. Jó a kiejtésem. Felállítom az állványt, kikészítem rá a botokat. A végszerelékek félig készen rajtuk, az etetőkosarakat kell csak a kapcsokba akasztani és a horogelőkéket ráhurkolni a rövid erőgumi-betétek végére. Szék, aprócuccok. Kaja átkeverve még egy kis vízzel, aztán lehet horgászni.

Ahogy próbálgatom, pár méterre előttem, a kövezés lábánál hármas víz, beljebb egy tucattal kb. ötös. Egy kicsit lejjebb, úgy tízméternyire a parttól megforog a víz, a lábamnál visszafelé is áramlik. Bent éles vonallal válik el a sodrás és a visszaforduló, lassabb áramlás. Az egyik szereléket a sodró részre, a másikat a visszaforgóba szánom. A sodrásban megáll az ötunciás kosár, a csendes vízbe egy hármast dobok. Csontik a horgokon, készen vagyunk, horgászunk.

El sem hiszem, első dobásra halam van! A benti szerelékemet cibálja valami kitartóan. Nem számítottam ilyen hamar vendégre, de olyan eltökélten horogra akar kerülni ott a végén, hogy nem nézhetem tétlenül. Másfél tenyérnyi, ezüstös-szürkés karika a tettes. Összenyálazza kicsit a merítőt, a kezemben sem nyugszik. Csitulj már, ne! Újradobom a motyókat, aztán nekikezdek az édes semmittevésnek. Úgy tervezem, hogy 7-10 perces ütemben frissítem a kosarakban az anyagot. Eléggé elcsesztem az etetőt. Igaz, vizezni kellett, de egy kicsit sokat sikerült belelöttyintenem, most kissé ragad, nem kívánkozik ki olyan gyorsan a kosárból. Szóval van időm.

Szürke rongyokként lógnak felettem az esőfelhők, a Nap csak egy-egy halvány sugarát tudja átpasszírozni rajtuk. A madárcsicsergésbe néha bezavar valami, ami úgy „énekel”, mint egy kenetlen budiajtó kétségbeesett nyikorgása. Az enyhe szél időről-időre kocsiajtó csapódásának hangját hozza az öbölben horgászók felől. Vajon horgásznak-e egyáltalán, vagy inkább csak az ajtókat csapkodják? Máltai zászló (!) alatt hajózó ormótlan kiránduló-szörnyeteg tolja magát lefelé a Dunán, de a hullámai elől most biztonságos magasságban vagyok. Egy lapos parton már hordanám hátra a motyóimat…

Valami egészen valószínűtlen hangulatban ücsörgök itt. A halak az első jelentkező óta nem zavarnak. Úgy érzem, mintha valami burok venne körül, amin a külvilág fényei, hangjai, a szagok és hangulatok tompán, halványan szűrődnének át. Nem tudom hol ér véget az éles világ és hol kezdenek halványulni a dolgok, csak azt érzem, hogy magam vagyok. Nem rossz ez, sőt, tulajdonképp ezért jöttem. Ez a peca nekem. Egy olyan félreeső szeglet az életemben, ahonnan nyugodtan nézelődhetek, ahová csak tompán szűrődnek be a napok.

A Facebook is valami ilyesmit tesz veled, csak úgy, hogy ezt te nem kérted, nem te választottad. Egyre inkább bezárja az embereket egy-egy saját kis burokba. Figyeli, hogy mit kedvelsz, mit nézel gyakran, aztán minden mást kicsit hátrébb tol tőled, ami kívül esik ezen a szeretett körön. Nem elérhetetlenül, csak elrakja a kezed ügyéből. A végeredmény az, hogy csak azok a dolgok érnek el hozzád, amik neked komfortosak. Ami nem az, a körön kívül marad. Azokat látod, akik úgy gondolkodnak, mint te, azt teszik, mint te, azt szeretik, mint te. Így leszel egyre kevésbé megértő másokkal, a tőled eltérő véleményekkel szemben. Végül egyedül ülsz majd a saját kis burkodban, szemben egy tükörrel és magadat bámulod. Előbb kéne ebből kilépni, mint ahogy ez megtörténik. Én, közel ötven évesen ezt képes vagyok látni és felismerni. A gyerekeink, akik ebbe nőnek bele, nem biztos, hogy látják. Szólni kell nekik…

A nyikorgó madár hangja még a burkon kívülről szól, a rángatózó spicc viszont már a szemem éles tartományában mozog. Bevágok. Újabb kéttenyérnyi jószág, ezúttal a visszaforgó részből. Nem mondom, hogy gyakran jönnek a halak, csak időnként jelzik, hogy nem teljesen üres előttem a Duna. Rendesen megdolgozom a pecával, dobálom a megtöltött kosarakat újra és újra. A szokásos nyolcvan centis előkékkel horgászom. Márnák nincsenek most erre, így monofil zsinórt használok, a keszegnép ezt jobban viseli, mint a fonottat. A horogra tűzött csontik számát és színeit kombinálom sokféleképp, csak hogy elmondhassam: Megtettem mindent a sikerért.

Felváltva fogom a halakat a benti sodrásból és a visszaforgó csendes vizéből. No nem sokat, éppen annyit, hogy ne veszítsem el az érdeklődésemet a halfogás iránt. Az ilyen horgászatnál az a jó, ha sikerül egy rajt megállítani az etetés környékén és folyamatosan fogni belőlük. Na, ez most nincs, a kifogott keszegek csak átutazóban vannak előttem, s ha csapatostul is járnak (mert azt csinálják), a többség nem áll meg, hogy elcsípjen egy-egy falatot. Seráfütty.

Az esőfelhők és a Nap küzdelméből az utóbbi került ki győztesen, mostanra szinte nyár kerekedett. A mai jelmezem bakancsból, hosszú, kissé szakadt farmerből és egy kopott farmeringből áll. Bézbólsapka, napszemüveg, idült félmosoly van még rajtam. Melegem van. A budiajtómadár kitartóan gyakorol, az öböl horgászai változatlanul csapkodják a kocsiajtókat és az én nagydunai halaim is teszik a dolgukat. Elvagyunk. A délelőttnek lassan vége, menni kéne.

Mielőtt nekikezdenék a pakolásnak, egy percre megülök még a székben. Kezeim összekulcsolom a tarkómon, hátradőlök kényelmesen, lábaimat kinyújtom, ahogy csak tőlem telik. A Nap végigsüt teljes valómon, a sáros bakancstól a fejem búbjáig. Most végre tényleg üres a fejem, csak arra gondolok, hogy milyen jó ez a meleg, ez a napsütés. De szeretnék itt maradni, így maradni! Sokáig. De szeretnék…

Fényben ülés
És széltolás
A széléig
Merészkedés
Napfelkelés
Parton futás
Elbotolás
Fényben ülés

De szeretnék én is, hej jó sokáig élni…


Megjegyzések

  1. Zseniális írás!
    Gratulálok!
    Csak így tovább! Örülök, hogy van még, aki nem szégyenli használni a nyelvet, melyet őseinktől örököltük, örülök, hogy van még, aki nem két odavetett sorral néhány képpel megjelenve akar mutatni valamit a világból. Az se rossz, de ez az igazi lakoma, jóllakik a szem, az elme, s bizsereg a kéz a pecára a sorok után!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Sajnos az a helyzet, hogy vesztésre állunk a trendekkel szemben. Videók, képek, tőmondatok. Ez a blogműfaj, legalábbis a többség. Részemről tudatos, hogy megpróbálok néhány "csakszöveg" posztot is írni, mert hiányoznak nekem azok a horgásztörténetek, amiket anno olyan figurák írtak, mint Vígh József, Zabos Géza vagy Molnár Aurél. Félre ne értsd, nem gondolom, hogy ezek a dolgozatok összevethetők lennének azokkal. De az egy kép-egy mondat tartalmaknál mégis valamivel többek, jobban igénybe veszik az olvasó agyát/fantáziáját. Az enyémet biztosan... :-)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések