Adok-kapok

Remek délelőtt volt a mai. Tényleg. Cafatokra áztam (na jó, én nem, az új esőruha remekül vizsgázott, de az összes cuccom igen), a Duna elképesztő mennyiségű szemetet, zöldhulladékot hozott, egy partközelben elhaladó kirándulóhajó lemosott a kövezésről. Belefutottam a márnaoviba, de jött azért egy jó pár paduc, egy szép márna és két gyönyörű, bronzos folyóvízi dévér. Ez rendben van, nem?

Napfelkeltekor érkeztem, de az eget páncélként borító, a szürke ötvennél is több árnyalatában sötétlő felhők miatt csak annyit érzékeltem belőle, hogy kivilágosodott. Tiszta időben hamar elkél a napszemüveg, a Nap pont szemből süt délelőtt, de ezúttal nem volt rá szükség. Szokatlanul alacsony, 118 centis a vízállás a budapesti vízmérce szerint. Kishíján oda ültem, ahova 300-as víznél horgászni szoktam, a kövezés lába majdnem szárazon volt már. A parton senki más, csak én. No meg a halak, több fordulást is látni lehetett a partközeli részeken.

AM-31 aknamentesítő hajó

A peca elég vehemensen indult, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Apró márnák úsztak elém, arasznyitól a félkilósig fogtam belőlük, vagy egy tucatnyit az első órában. Némelyikük kapását nem is érzékeltem, máskor meg egész felnőttesen cibálták a bot spiccét. Annak érdekében, hogy eltűnjenek előlem, tartottam egy rövid, húszperces szünetet a pecában. Addig nem dobtam, nem ment be etetőanyag, hátha továbbáll a márnaovi. Szerencsére így is lett. A horgászat későbbi részében fogtam ugyan még egy-két kis márnát, de nem jöttek egymás után, mint az elején.

Elsőpaduc

A mikromárnás óra után nem a nagy halak ideje jött, hanem az eső. Rákezdett, aztán abbahagyta. Aztán megint esett, aztán megint nem. Közben fogtam két paducot, meg egy szilvaorrút. Nem nagyokat, de végre „rendes” halakat. Dél-nyugat felől elképesztően sötét felhők közeledtek, s az eső újra rákezdett, ezúttal abba sem hagyta, több mint egy órán keresztül. Az etetőanyagom kezdett megszöttyösödni a sok víztől, a csontik pedig a vödör nedves falán felfelé elindultak világgá. Rátettem hát a tetejét. Most menjetek fiúk…

Végre

A cseppek megritkultak, a szél is feltámadt kicsit. Fáztam, az esőcucc alatt mindössze egy póló volt rajtam. Az alsó bot egyszer csak mélyet bólintott a víz felé, aztán cibálni kezdte valami a pálcát befelé, a nyelető is megszólalt, meg-megciripeltette a hal. A bevágásnál éreztem, hogy ez most egy tisztességes példány. Nagyon nehezen tudtam csak zsinórt lopni tőle, s amint nyertem néhány métert, rögtön nekiszaladt megint a sodrásnak. Rövid fohászokat szűrtem a fogaim között, szerettem volna ezt a márnát a merítőig hozni. Az előző két pecán csak egy-egy jobb halam volt, de mindkettő idő előtt távozott, nem tudtam lencsevégre kapni őket. Ezt most jó lenne.

A márna közben már partközelben járt, de a merítő láttán többször is új erőre kapott, meglódult befelé. A féket elég finomra állítottam, nem akartam túlerőltetni, nehogy elmenjen. Ez is. Némi szerencsétlenkedés után végre szákba vezettem a bajuszost, ujjongtam is egy kicsit, de csak úgy magamnak… Fotózgattam a halat, utána visszaengedtem, eltartott egy darabig, mire magához tért szegény. Sokáig kattintgattam? Lehet.

Épp csaliztam volna, amikor a még bent lévő botnak is nekiesett valami gonosz állat, rázta, csak rázta. Nocsak. Beleemeltem derekasan. Éreztem, hogy nem márna, de tehénkedett azért rendesen. Lapjával nekifeküdni a sodrásnak, tipikus dévérszokás, nem lepődtem meg hát túlzottan, amikor a part előtt felaranylott egy rendes dunai lapát. Gyönyörű! Volt egy kis munka még vele, mert nagyon nehéz volt a halat (ami a part előtt tett két tiszteletkört, aztán az oldalára dőlt és sodortatta magát a vízzel) a merítőig húzni, de meglett végül az is.

Néhány perc múltán megismételtem az iménti dévérfogást, fogtam még egy ugyanakkorát, ugyanott, ugyanazzal, ugyanúgy. Kezdtem is hozzászokni, remek móka ilyen szép dévéreket fogni, de visszatértek elém a paducok, velük töltöttem egy sűrű fél órát. Vésettajkú jött, kb. ötpercenként. Sebaj. Lett aztán baj, bár valami egész más. Egész egyszerűen elöntötte a Dunát a szemét. A vízoszlop teljes magasságában ömlött a zöldhulladék (fű, ágak, levelek, mindenféle) és a standard szemét. Gyerekkorom Dunájára emlékeztetett a dolog, amikor a Lágymányosi-öböl alatti kifolyónál olvasni lehetett az újságot, ahogy kirakódott a sok apró papírfecni a zsinóron.

Eleinte egy bottal horgásztam, de az is nagyon szenvedős volt, minden dobás után pár perc alatt tele lett a kint lévő zsinór szeméttel, hosszú időbe telt a parton letakarítani a madzagot. A koronát aztán egy kirándulóhajó tette fel a délelőttre, amelyik a parttól egy „verébugrásra” ment lefelé. Éreztem én, hogy baj lesz, fel is pakoltam a cuccaimat a kövezésen magasra, én is másztam utánuk, de az állványra és a rajta lévő botokra már nem maradt idő. A hajó után a partot elöntő szutykos cunami egy pillanat alatt felkapta az egészet és bevágta a kövek közé. Csak azon izgultam, hogy ne vigye el a víz. Megúsztuk, állvány, botok, teljes létszámban megmaradt.

Megúsztuk

Az özönvíz után rendet raktam magam körül, bohóckodtam még a változatlanul ömlő szemét közt egy fél órát, aztán csendben összepakoltam. Ami sok, az egészségtelen. Kihámoztam magam az esőcuccból, pakoltam, kocsiba ültem, mentem. Jól esett. A peca is.