Esik
A vízhatlan (?) thermoruha nadrágja megbízhatóan
szívja magába a vizet a szék tocsogós vászonjából, a lélegző bakancs ugyanezt
teszi a nadrág száráról lecsorgó cseppekkel. Vizes a lábam, meg a seggem is.
Eltűntek a színek körülöttem, szürke az ég, szürke a folyó, a nedves kövek is
feketék, meg szürkék. Csak a horgászmotyómmal hoztam egy kis életet
ide, néhány piros csontit, az etetőkajából kivirító sárga morzsát, és a
szalmaszín fűszeres cheddar kockákat, amikből időről-időre lopok néhányat a
halak elől. Mert finom. Esik. Esik reggel óta, de ahogy a helyzet kinéz, még
holnap is fog.
Ahogy körülnézek, mindenfelé csak madarakat látok,
fent a gát tetején kacsák gyűjtögetnek, sirályok a Duna vizén és fölötte
mindenfelé, a távolban a fekete sereg néhány katonája igyekszik folyás iránt.
Embernek – rajtam kívül – nyoma sincsen. Pedig a hely elég népszerű lett
mostanában. Sokan jönnek ide, néhányan fognak, de a többség inkább csak
bosszankodik az akadók miatt. Sebaj. Most csak én jöttem, a szar idő elvette a
többiek kedvét. A cseppekkel tűzdelt, szürke vizet és a mozdulatlan spicceket
nézve nem kizárt, hogy ezúttal nekik volt igazuk.
Egy kis beugró van itt, ahol ülök, egy rövid,
méteres hiány a partvédő kövezésben. A beugró miatt kicsit megforog az orrom
előtt a víz, levelek tucatjai kavarognak a cipőmnél. Miközben teszem a dolgom,
4-5 percenként újratöltöm a kosarakat, frissítem a horgon lévő csontikat,
tekintetem mindig visszatér az előttem örvénylő őszhöz. Ahogy a levelek
forognak a felszínen, úgy kavarognak a gondolataim is. Jár az agyam, mindenféle
dolgon, néha az egyikből következik a másik, néha meg csak úgy magányosan kerül
elő valami.
Jövő tavasszal elköltözünk abból a lakásból, ahol
az elmúlt 18 évet töltöttük. Innen indultunk az esküvőnkre, ide születtek a
gyerekeink, millió szép és jó dolog történt itt velünk, mégis jó lesz majd
végleg becsukni magunk mögött az ajtaját. Elköltözünk a házunkba. Soha nem volt
házam, mióta az eszemet tudom (2 éves korom óta…) lakásban laktam. A ház nagy
lesz, kényelmes, a kert csak épp akkora, hogy ne szédüljek tőle az erkélyláda
után. Kib…szottul várom már.
A márna nem vár, húzza a lenti botomat veszettül.
Erősnek tűnik, darabosabb lehet. Ilyentájt a kisebb példányok már elkopnak a
folyó széléről, ez a jobb halak ideje. Az utóbbi időben elég lazára állított
fékkel horgászom, úgy tapasztaltam, hogy nagyobb arányban fogom meg az erősebb halakat
is, ha nem erőltetem, hagyom menni, ha akar. A botot célszerű magasra tartani a
mederben elszórt kövek miatt, nem úgy, mint a tavi pecáknál, ahol a spiccet inkább
lent tartod, úgy kevésbé hisztiznek a pontyok. A part közelébe érve halam
megbokrosodik, olyat ránt a csuklómon, hogy ballal is a bothoz kapok, nehogy
kicsavarja a kezemből. Néhány tiszteletkör után viszonylag könnyen a szákba
húzom a márnát. 3 kiló körüli, szép jószág. A feje, a háta szinte sötétbarna,
imádom az ilyen színű márnákat. Az angol lapok tele vannak ilyen sötét példányokkal,
irigykedem is rájuk ezért, pedig a Dunában is laknak ilyen jófélék!
Nem hagynak pihenőt, a csapat előttem túrja az
aljzatot, zabálnak és időről időre felszedik a horgomat is. Gyors egymásutánban
két halat vesztek. Az egyik hatalmas lendülettel indul meg a Duna közepe felé,
hiába fogok rá kézzel az orsó dobjára, elemi erővel tépi a zsinórt. Mint a
búgócsiga, úgy szól a kurbli, semmit nem lassul a tempója, pedig sok-sok
másodperce, hogy elindult már. A helyett, hogy megállna, futtában ránt egyet a
boton, ugyanabban a pillanatban szakad is valami. Lógó orral tekerem kifelé a
cuccost, a nyolcvancentis előkéből a fele van csak meg, a hal vitte a horgot és
a maradék madzagot. A másik márna nem ilyen vehemens, mégsem jön a partig,
egyszerűen lemarad. Ritka az ilyen, de előfordul. Sebzett lelkem
megnyugtatására érkezik egy harmadik márna is, amelyik megtisztel azzal, hogy
kézbe vehetem. Őt le is fényképezem a szakadó eső ellenére.
A márnák elmennek, az eső marad. Az elmúlt órákban
lassan beszivárgott a víz mindenhová, így a lábam és a fenekem után a hátam, a
combom és a nyakam is „jólesően” nedves. A kapucnit nem szeretem használni,
olyan érzés, mintha behúzódnék egy barlangba, ha a fejemen van. Így a baseball
sapka is csatakos már, a napellenzőről (hülye szó ez ide, tudom…) kövér cseppek
hullanak alá. Nagyon egyedül érzem magam, és valóban, nagyon egyedül is vagyok.
Visszaáll a korábban kialakított rutin, 4-5
percenként újra dobok, aztán felváltva nézem a spicceket és az előttem kavargó
leveleket. A levelekhez időnként egyéb dolgok is csatlakoznak, így megfordul
előttem – többek között – egy literes, műanyag söröspalack (fúúújj…), egy doboz
a Teletál ételfutártól, egy vékony gumikesztyű, egy szürke zacskó, nem tudom
mivel tele. Meg ilyenek. A kobakomban belül közben zene szól, egy régi dal,
amit nagyon szerettem annak idején. Egy alacsony, vékony, sötét hajú lány
énekelte, aki manapság inkább egy alacsony, vékony, sötét hajú néni…
"If you ever get close to a human
And human behaviour
Be ready, be redy to get confused
And me and my hereafter
There's definitely, definitely, definitely no logic
To human behaviour"
Az esőcseppek átveszik a nóta ütemét, vagy a
nóta üteme veszi át az esőcseppekét, nem tudom, így a nóta vagy az eső ütemére
kezd mozogni a jobb lábam. Egyszer csak egy újabb szín jelenik meg előttem (Tényleg
tele a tököm ezzel a sok szürkével itt körül!), de csak egy villanásra. Egy
széncinege repül el jobbról balvást keresztben. Addig követem a tekintetemmel,
ameddig ez fizikailag lehetséges, közben vigyorgok, fültől-fülig. Tudom, nem
nagy cucc, de ebben fonnyasztó időben egész egyszerűen gyönyörű ez a madár.
Eszembe jut, hogy pont erről olvastam nemrég.
Itt ülök, ázom, mint a kötélen kint felejtett mackónadrág, nagyjából ezt csináltam
egész nap. Fogtam közben két szép márnát, az egyiket le is fotóztam. Kiteszem
majd a Facebookra, írok hozzá három frappáns mondatot és az emberek majd azt
gondolják, hogy milyen jó volt nekem. Pedig dehogy. (Ez egy link itt elébb, olvassátok el! Nekem bejött, szerintem nektek is be fog.) Talán ezért született ez a poszt is.
Hogy belássatok egy kép mögé. No meg azért, mert én is, mint a többi blogger,
alapvetően magamutogató vagyok.
Exhibicionizmus ide vagy oda (ejj, de szép
magyar szót találtam megint), ez a rohadt eső csak nem akarja abbahagyni. Új
dolog jelent meg, ami eddig még nem volt. Fázom. Egyre sűrűbben nézegetem az
órámat (a karom is vizes már, csak mondom…), aztán döntök. Utolsó dobás! Két
perc múlva felülbírálom az előző döntésemet. Utolsó dobás SE! Megyek haza.
Összepakolok, felhúzom a rojtosra ázott cuccaimat a kocsiig, behányom őket a
csomagtartóba. Lehámozom magamról a vízállónak mondott réteget. Beülök a volán
mögé, feltekerem a fűtést csutkára. Megyek haza, kitenni a márnát a Facebookra.
Kiváló írás! Jó egy ilyen olvasmánnyal indítsam a vasárnapot. Most már tuti lesz peca a mai nap!
VálaszTörlésÜdv
Köszönöm! Remélem Te eredményesebb voltál... :)
TörlésAnnyiban hogy félig lefagyasztott a szél, s mindössze egy kapás, egy 50 cm-s menyhal került horogvégre. Na meg otthon két stamesszel ürült a butykos hogy kiolvadjak...;)
TörlésHú, ez nagyon jó volt! (És a zene/idézetválasztás is.)
VálaszTörlésKöszi! Ami a nótát illeti: Björk elég furabogár, az az érzése az embernek, mintha állandóan valami tudatmódosító szer hatása alatt állna :) Elég megosztó a muzsikája, de nekem bejött, bár az újabb munkáihoz kell némi eltökéltség. Ezek szerint Te is kedveled. Helyes.
Törlés