A Dunához

Nem kifejezetten gyerekkori barátság a miénk. Gyermekként kevesen okoztak nekem annyi csalódást, mint te. Semmi nem működött nálad abból, amit az RSD csendesebb részein és a Balatonon addig tanultam. Az úszót mindig elsodorta a víz, a kapásjelzőt azonnal a bothoz csapta a sodrás, a zsinóron percek alatt annyi szutyok rakódott ki, hogy elképesztő. Fogalmam nem volt róla, hogy a bot spiccén is látható a kapás, hogy több ólommal több esélyem lenne a csalit megtartani egy helyben, meg aztán egyáltalán hol kéne megtartani… Két botom volt akkoriban, egy kis zöld orsóval szerelt Úttörő és egy hosszabb nádpálca, de egyiket sem tudtam épkézláb módon megszerelni ehhez a pecához.

A barátaid sem voltak túl kedvesek. Mogorva vénemberek horgásztak leginkább a partodon. Tizenegy-tizenkét évesen a most korombéli ötvenesek számomra olyanok voltak, mint akik egyszer már megszöktek a Kaszás elől, de legalább is nem sok volt nekik hátra… A köszönésemet sem fogadták, ha kérdeztem valamit, úgy tettek, mintha ott sem lennék. Hallgattak, morogtak, aztán időről-időre kivettek valami olyan halat, amitől kifutott az arcomból a vér. Utáltam őket. Utáltam, hogy béna vagyok, utáltam, hogy nem sikerült semmi úgy, ahogy szerettem volna. És utáltalak téged is.

Ügyetlenségemnél talán csak a kitartásom volt nagyobb, mégsem jutottam előre a dologban. Az ismerőseim közt nem akadt dunai horgász, akik pedig segíthettek volna, tudomást sem vettek rólam. Behúzódtam hát a közeli öbölbe. Ott legalább értelmesen el tudtam tölteni az időt. A régi rakodó hatalmas betonlábáról jókat lehetett keszegezni úszóval. Volt egy kisebb benyíló, kis öböl a nagy öbölben, amin egy vashíd ívelt át. Onnan fentről órákig néztem, ahogy a balinok vadásztak a küszcsapatokra. Ötös-hatos csoportokban együtt dolgoztak, bekerítették a rajt, aztán oldalról vagy alulról az egyik közéjük vágott a többiek pedig elmartak egyet-egyet a riadtan szétfutó apróhalak közül. Megfogni őket soha nem tudtam. Pergetni akkoriban még nem pergettem, a szabad zsinóron vagy vízigolyón felkínált küsz mellett pedig rezzenéstelen arccal mentek el.

Az öböl adott élményeket, de kalandos is volt. Kóbor kutyák kergettek meg, gyorsan kellett tekernem, hogy megússzam ép bőrrel. A környék elhagyott építményeinek voltak ideiglenes lakói, akik néha nem nézték jó szemmel az előttük császkáló gyerekeket. Volt is ebből konfliktus, de baja – hál’ Istennek – soha nem esett senkinek. Egyszer megkergetett egy halőr, mert engedély nélkül horgásztam, de elkapnia nem sikerült. Nagyon mérges voltam rá, miközben a hosszú futás után zihálva ültem le, a közegtől biztonságos távolságban. El akartam mondani otthon, hogyan jártam és azt szerettem volna, hogy a szüleim is pont úgy méltatlankodjanak majd, mind én. De rájöttem, hogy a történetet nem tudom úgy elmesélni, hogy igazat adjanak nekem. Sőt… (Azóta sem horgásztam engedély nélkül soha.) Aztán az öbölből is elmaradtam. Végleg.

Nem voltunk nagy haverok, na. Nem is néztem feléd sokáig. Úgy harminc évig. Hogy utána megint miért? Fogalmam sincs. Sokat hallottam és olvastam rólad. Mondták, hogy milyen bőkezű vagy. Bitang nagy süllőkkel, péklapátnyi dévérekkel, gyönyörű jászokkal, márnákkal, öreg pontyokkal készültek fotók. Mind-mind a te ajándékaid. Gyönyörűen tudtak írni rólad olyan emberek, akiknek többet adtál, mint nekem. (Többet? Nem volt nehéz…) De nem hittem nekik. Azt gondoltam, hogy ugyanazok a mogorva vénemberek fogják most is ezeket a szép halakat, mint annak idején. Akiket utálok. És utállak téged is. Mert önző és irigy vagy, mert nem segítettél nekem. Ha akkor nem segítettél, most sem fogsz. Biztosan nem. Végül mégis megpróbáltam.

Ennyi év után újra leülni a folyópartra nem volt könnyű. Féltem. Féltem, hogy megint úgy járok, mint gyerekként. Féltem, hogy ügyetlen és eredménytelen leszek. De már nem voltam egyedül. Felnőtt fejjel felkészültebben indultam neki. Olvastam a hogyanokról és a miértekről. Segítettek cimborák és ismerősök. Novi, Sanya, sok Csabi (három is), Laci és sokan mások. Mind adtak egy-egy kisebb vagy nagyobb darabot ahhoz, amivel végül megint lementem hozzád. És amire nem számítottam: Te sem voltál ellenséges velem.

Megint ott ültem a parton, nem is túl messze onnan, ahol gyerekként először próbálkoztam. Nem ment minden elsőre, sokszor másodikra és harmadikra sem. Úgy csináltam, ahogy korcsolyázni is megtanultam. Téli időszakban, amikor kellően fagyosak voltak az éjszakák, az iskolaudvart fellocsolták nálunk. Esténként, a tömegek elvonultával belopakodtam az üres pályára és megpróbáltam állva maradni a korcsolyán. Majd' két hétbe telt, mire lassan megszerzett tudásomat ki mertem vinni a Városligetbe. A dunai peca is lépésről-lépésre épült. Minden nappal egy kicsit tovább jutottam. A kirakós darabjai ma sem álltak össze teljesen, de a kép már felismerhető…

Halakat is fogtam. Olyan fajokat, amiket korábban soha. Lapos- és bagolykeszeggel már korábban is találkoztam, a szilvaorrú sem volt ismeretlen. De paduchoz, jászhoz vagy leánykoncérhoz a tavakon és a csatornákon nem volt szerencsém. Aztán a márnák. A mai napig meglepnek a hihetetlen erejükkel, szilajságukkal. Az élethez való viszonyukkal. Hülyeségnek tűnik, de mindig mosolyt csalnak az arcomra. Mert életvidám lényeknek érzem őket. Mennek, teszik, amit tenniük kell, de egy félmosolyt is ott látok a húsos szájuk sarkában. Mindig. Új kedvenceim is lettek: a nagy dévérek. Hihetetlen gyönyörű állatok. Nemes szépségek. Nem buzog bennük annyi életerő, de a komótos, lassú tempójuk illik hozzám. Na és a gébek. Róluk nem akarok beszélni. Szerintem te sem tennéd szívesen.

Hat éve a második-első találkozásnak. Ma már nem érzem becsapva magam, mint gyerekként, annak idején. A kapásokat legtöbbször a bot spiccén figyelem, s ha úgy alakul, úszóval is meg tudom horgászni a sodrós vizet. Ez utóbbiban azért nem vagyok profi, de olyan elveszett sem, mint tizenévesen. A víz sokat tisztult az eltelt évtizedekben. És a halakat sem csak a mogorva vénemberek fogják. Bár, ha tükörbe nézek, némi hasonlóságot fel tudok fedezni…