A Dunához
Nem kifejezetten gyerekkori barátság a miénk.
Gyermekként kevesen okoztak nekem annyi csalódást, mint te. Semmi nem működött
nálad abból, amit az RSD csendesebb részein és a Balatonon addig tanultam. Az
úszót mindig elsodorta a víz, a kapásjelzőt azonnal a bothoz csapta a sodrás, a
zsinóron percek alatt annyi szutyok rakódott ki, hogy elképesztő. Fogalmam nem
volt róla, hogy a bot spiccén is látható a kapás, hogy több ólommal több
esélyem lenne a csalit megtartani egy helyben, meg aztán egyáltalán hol kéne
megtartani… Két botom volt akkoriban, egy kis zöld orsóval szerelt Úttörő és
egy hosszabb nádpálca, de egyiket sem tudtam épkézláb módon megszerelni ehhez a
pecához.
A barátaid sem voltak túl kedvesek. Mogorva
vénemberek horgásztak leginkább a partodon. Tizenegy-tizenkét évesen a most
korombéli ötvenesek számomra olyanok voltak, mint akik egyszer már megszöktek a
Kaszás elől, de legalább is nem sok volt nekik hátra… A köszönésemet sem
fogadták, ha kérdeztem valamit, úgy tettek, mintha ott sem lennék. Hallgattak,
morogtak, aztán időről-időre kivettek valami olyan halat, amitől kifutott az
arcomból a vér. Utáltam őket. Utáltam, hogy béna vagyok, utáltam, hogy nem
sikerült semmi úgy, ahogy szerettem volna. És utáltalak téged is.
Ügyetlenségemnél talán csak a kitartásom volt
nagyobb, mégsem jutottam előre a dologban. Az ismerőseim közt nem akadt dunai
horgász, akik pedig segíthettek volna, tudomást sem vettek rólam. Behúzódtam
hát a közeli öbölbe. Ott legalább értelmesen el tudtam tölteni az időt. A régi
rakodó hatalmas betonlábáról jókat lehetett keszegezni úszóval. Volt egy kisebb
benyíló, kis öböl a nagy öbölben, amin egy vashíd ívelt át. Onnan fentről
órákig néztem, ahogy a balinok vadásztak a küszcsapatokra. Ötös-hatos
csoportokban együtt dolgoztak, bekerítették a rajt, aztán oldalról vagy alulról
az egyik közéjük vágott a többiek pedig elmartak egyet-egyet a riadtan szétfutó
apróhalak közül. Megfogni őket soha nem tudtam. Pergetni akkoriban még nem
pergettem, a szabad zsinóron vagy vízigolyón felkínált küsz mellett pedig
rezzenéstelen arccal mentek el.
Az öböl adott élményeket, de kalandos is volt.
Kóbor kutyák kergettek meg, gyorsan kellett tekernem, hogy megússzam ép bőrrel.
A környék elhagyott építményeinek voltak ideiglenes lakói, akik néha nem nézték
jó szemmel az előttük császkáló gyerekeket. Volt is ebből konfliktus, de baja –
hál’ Istennek – soha nem esett senkinek. Egyszer megkergetett egy halőr, mert
engedély nélkül horgásztam, de elkapnia nem sikerült. Nagyon mérges voltam rá,
miközben a hosszú futás után zihálva ültem le, a közegtől biztonságos
távolságban. El akartam mondani otthon, hogyan jártam és azt szerettem volna,
hogy a szüleim is pont úgy méltatlankodjanak majd, mind én. De rájöttem, hogy a
történetet nem tudom úgy elmesélni, hogy igazat adjanak nekem. Sőt… (Azóta sem
horgásztam engedély nélkül soha.) Aztán az öbölből is elmaradtam. Végleg.
Nem voltunk nagy haverok, na. Nem is néztem feléd
sokáig. Úgy harminc évig. Hogy utána megint miért? Fogalmam sincs. Sokat
hallottam és olvastam rólad. Mondták, hogy milyen bőkezű vagy. Bitang nagy
süllőkkel, péklapátnyi dévérekkel, gyönyörű jászokkal, márnákkal, öreg
pontyokkal készültek fotók. Mind-mind a te ajándékaid. Gyönyörűen tudtak írni
rólad olyan emberek, akiknek többet adtál, mint nekem. (Többet? Nem volt
nehéz…) De nem hittem nekik. Azt gondoltam, hogy ugyanazok a mogorva vénemberek
fogják most is ezeket a szép halakat, mint annak idején. Akiket utálok. És
utállak téged is. Mert önző és irigy vagy, mert nem segítettél nekem. Ha akkor
nem segítettél, most sem fogsz. Biztosan nem. Végül mégis megpróbáltam.
Ennyi év után újra leülni a folyópartra nem volt
könnyű. Féltem. Féltem, hogy megint úgy járok, mint gyerekként. Féltem, hogy
ügyetlen és eredménytelen leszek. De már nem voltam egyedül. Felnőtt fejjel
felkészültebben indultam neki. Olvastam a hogyanokról és a miértekről. Segítettek
cimborák és ismerősök. Novi, Sanya, sok Csabi (három is), Laci és sokan mások.
Mind adtak egy-egy kisebb vagy nagyobb darabot ahhoz, amivel végül megint
lementem hozzád. És amire nem számítottam: Te sem voltál ellenséges velem.
Megint ott ültem a parton, nem is túl messze onnan,
ahol gyerekként először próbálkoztam. Nem ment minden elsőre, sokszor másodikra
és harmadikra sem. Úgy csináltam, ahogy korcsolyázni is megtanultam. Téli
időszakban, amikor kellően fagyosak voltak az éjszakák, az iskolaudvart
fellocsolták nálunk. Esténként, a tömegek elvonultával belopakodtam az üres
pályára és megpróbáltam állva maradni a korcsolyán. Majd' két hétbe telt, mire
lassan megszerzett tudásomat ki mertem vinni a Városligetbe. A dunai peca is
lépésről-lépésre épült. Minden nappal egy kicsit tovább jutottam. A kirakós
darabjai ma sem álltak össze teljesen, de a kép már felismerhető…
Halakat is fogtam. Olyan fajokat, amiket korábban
soha. Lapos- és bagolykeszeggel már korábban is találkoztam, a szilvaorrú sem
volt ismeretlen. De paduchoz, jászhoz vagy leánykoncérhoz a tavakon és a
csatornákon nem volt szerencsém. Aztán a márnák. A mai napig meglepnek a
hihetetlen erejükkel, szilajságukkal. Az élethez való viszonyukkal. Hülyeségnek
tűnik, de mindig mosolyt csalnak az arcomra. Mert életvidám lényeknek érzem
őket. Mennek, teszik, amit tenniük kell, de egy félmosolyt is ott látok a húsos
szájuk sarkában. Mindig. Új kedvenceim is lettek: a nagy dévérek. Hihetetlen
gyönyörű állatok. Nemes szépségek. Nem buzog bennük annyi életerő, de a komótos,
lassú tempójuk illik hozzám. Na és a gébek. Róluk nem akarok beszélni.
Szerintem te sem tennéd szívesen.
Hat éve a második-első találkozásnak. Ma már nem
érzem becsapva magam, mint gyerekként, annak idején. A kapásokat legtöbbször a
bot spiccén figyelem, s ha úgy alakul, úszóval is meg tudom horgászni a sodrós
vizet. Ez utóbbiban azért nem vagyok profi, de olyan elveszett sem, mint
tizenévesen. A víz sokat tisztult az eltelt évtizedekben. És a halakat sem csak
a mogorva vénemberek fogják. Bár, ha tükörbe nézek, némi hasonlóságot fel tudok
fedezni…
NAGYON jó írás! :)
VálaszTörlés