Kártyacsata

Ha nem történik semmi rendkívüli, két-három év múlva senki nem beszél majd a horgászkártyáról. Megszűnik az újdonság varázsa, elmúlik a méreg (akiben volt), ez a plasztiklap is belesimul majd a többi közé a tárcánkban.

A leglényegesebb kérdésről tudjuk a legkevesebbet. Arról, hogy értelmes dologra költünk-e egy szakajtó pénzt vagy sem? Egy modern, online elérhető nyilvántartó- és jogosultságkezelő rendszer szükségessége nem kérdés. Ez az? Fogalmam sincs. Nem láttam működni és ahogy az erről szóló publikációkban olvasom, egy darabig még nem is fogom megtudni, valójában mire is képes. Arra kényszerítenek hát, hogy megbízzak egy olyan szervezetben, amiben nem szokásom. Őszintén? Nehezemre esik. De ma nem tehetek mást.

Mondjuk nem lett volna baj, ha szólnak, hogy két hónapig tart, mire a regisztráció után eljut hozzám a kártya. Ezt elfelejtették említeni. Ha nem küldenek december 7-én e-mailt arról, hogy november 9-én (!!!) postázva lett a kártyám. Mindezt az után, hogy bejelentették: november 26-án kezdték gyártani a kártyákat. (Tényleg valami perverz számháborút játszott valaki a dátumokkal, az egész úgy érthetetlen, ahogy van.) Annak is örültem volna, ha az egyébként valóban 5 perces regisztrációs procedúra végül nem tartott volna egy teljes napig. Ennyi idő kellett ahhoz ugyanis, hogy a rendszer az adataim hitelesítését visszaigazolja.

Nem indult hát jól ez a közös projektünk. (Én fizetem, ők meg csinálják, tényleg közös a buli.) De még jól is elsülhet. Egyszer talán ledőlhet a „Szent Fogási Napló” szobra, mely olyan stabilan áll évtizedek óta a talapzatán. (Az komoly, hogy nincs más ésszerű módja az állományok nyomon követésének, mint ez?) Egyszer valaki átgondolhatja ezt az egészet és talán rájön, hogy nem feltétlenül egy ezeréves, preelektronikus modellt kéne leképezni egy XXI. századi rendszerrel. Akár még ilyenek is történhetnek. Már várom.