100+

Írtam már róla itt a blogon: Nem vagyok egy távdobó bajnok. Sokan szeretnek (és néhányan tudnak is) messzire horgászni feederrel, én nem tartozom közéjük. Csak akkor mozdulok ki a számomra komfortos (mondjuk 60-70 méteres) zónából, ha muszáj. Van azonban néhány hely, ahol ez elkerülhetetlen. Ahol eldobsz 60 méterre és nem fogsz semmit, de ha 100 fölé mész, akkor igen. (Ezt okozhatja az adott víz valamilyen speciális tulajdonsága, lehet bizonyos időszak/időjárás következménye, de összefügghet a horgászok tevékenységével is.) Mivel nem vagyok benne ügyes, gyakorolnom kell.

Tegnap szinte a teljes horgászidőt ennek szenteltem. Method kosárral természetesen, a hosszúelőkés messzedobálás egy külön történet. Arról majd máskor. Az első órában 90 méterre, majd miután kicsit belejöttem, 102 méterre klipszeltem ki a zsinórt. Ezt a távot horgásztam végig. Mondhatják sokan, hogy ez nekik nem újdonság. Nekem az. Főleg úgy, hogy ezt elég nagy biztonsággal és pontossággal, a ládán ülve, nem nekifutásból csináltam.

Nagyon sokféle bottal/orsóval/zsinórral elérhető 100 méter feletti táv. Nyilván van az eszközöknek is valmiféle limitje, de egy szint felett ez nem pénz kérdése. Sokszor kenték el a pofám (távolságban és halfogásban egyaránt) mellettem horgászó kollégák, az én felszerelésemhez képest töredék árú cuccokkal. Szóval ez nem a pénzről szól. Sokkal inkább arról, hogy megfelelő tulajdonságú eszközöket válasszunk. Én egy 4,20-as, 120 grammos feederbotot és egy nagy dobátmérőjű orsót használtam. Erre az alkalomra elszakadtam az univerzális 0,22-es főzsinórtól és egy kicsit vékonyabbat, 0.20-ast vittem, kb. 10 méternyi 0,28-as dobóelőtéttel.

A method végszerelék ideális a távdobáshoz. Néhány hagyományos, inline, lapos methodkosárra magam eszkábáltam egy kicsit hosszabb vezetőszárakat. Ebből bobáltam tegnap egy 60 grammos darabot.
 
Régóta irigykedve nézem néhány ismerősömet, akik hihetetlen könnyedséggel hajigálnak nagyokat. És éppen ez az egyik dolog, amire rájöttem. Hogy túlságosan belefeszülök a dologba. A nagy dobáshoz kell az erő, de sokkal fontosabbnak érzem a mozdulat folyamatos, egyenletesen gyorsuló voltát. Hagynom kell, hogy a bot dolgozzon. Korábban a dobást hátulról indítottam el, s megpróbáltam annyi erőt beleadni, amennyit tudtam (vagy mertem). Most elölről finoman hátralendítettem a kosarat, majd a hátsó holtpontról, a botot előfeszítve küldtem útjára a motyót. Volt ebben erő, de nagyon figyeltem arra, hogy a mozdulatsorban ne legyen semmilyen megszakítás. Érdekes módon így nem csupán messzebbre ment a cucc, de jobban is irányítható volt, mint a hátulról indított dobásnál. És még egy fontos tapasztalatot szereztem: Ilyen módon a dobóelőtét is jobban viselte a gyűrődét. Úgy hajigáltam végig 6 órát, hogy a 0,28-as zsinór nem szálkásodott és nem is deformálódott.

A tegnapi ideális körülmények mellett a felszerelésben és bennem volt még tartalék, úgy becsültem, 10-15 méter plusz. Persze elég csak egy kellemetlen szembeszél és lehet, hogy nem csak a plusz tűnik el, de még azok a méterek is, amik most olyan biztosnak tűntek. És még valami. A messzire dobás után újabb feladat adódik, a messze megakasztott hal partra segítése. Lehetőleg úgy, hogy ne szedd vele össze a melletted horgászók féltucatnyi zsinórját. Ebben nagy szerepe lehet annak a technikának, melyet sok versenyző alkalmaz és promózik is néhanap (én Polyák Csabitól hallottam/láttam többször). A halat folyamatos bevontatással vezeted kifelé, nem pumpálod, nem csápolsz a bottal. Persze, ha hagyja magát…