Vissza a jövőbe!
Ha nem hangozna túlzottan patetikusan, azt mondanám, hogy a Duna
számomra a múlt és a jövő. De tényleg, anno az első Ráckevei-Dunaági és
balatoni élmények után a Lágymányosi-öböl és az alatta lévő szakasz volt, ahol
elkezdtem immár önállóan a horgászatot. Nem ment könnyen. Nem volt, aki
segítsen, aki tanácsokat adjon, aki kijavítsa azt a sok hibát, amit eleinte
elkövettem. Tanultam persze, halakat is fogtam, de a sikert nem adta könnyen a
folyó. Igazából sehogy sem adta. Évek teltek el úgy, hogy komoly eredményt csak
a Szigetszentmártonban és a Balatonbogláron tett látogatásaim alkalmával értem
el. Idővel el is pártoltam a Dunától, s lett belőlem afféle tavi pecás, bár a
mártoni cimborák és a ráckevei telek soha nem engedte teljesen elfelejteni,
milyen az, ha (kicsit) folyik a víz.
Hosszú és kacskaringós út vezetett addig a három évvel ezelőtti napig,
amikor újra ott álltam a fővárosi Duna partján. Több mint harminc év elteltével
megint elbizonytalanodtam, megint úgy éreztem, hogy nem tudom hogyan és merre. És
igen, megint éreztem azt a kicsit keserű ízt, nevezzük nevén a dolgot: a
kudarcot, ami gyerekként számomra a folyót jelentette. De akkor már másként,
tudatosabban és határozottabban álltam neki, mint hajdani tizenkét éves
önmagam. És láss csodát: nemhogy nehéznek tűnt volna a dolog, de a Duna
kifejezetten bőséggel mérte nekem az élményeket!
Élményeket mondtam, ami nem (mindig) azonos a hallal. Sokat fogtam azóta, de ami a leginkább fontos, hogy minden horgászat – hallal
vagy a nélkül – rengeteg tanulsággal szolgált. Minden nap tanultam valami
kicsit, felcsipegethettem valami apró tudásmorzsát, ami másnapra már az enyém
maradt, ami eredményesebbé, kényelmesebbé vagy csak egyszerűbbé tehette a
dolgomat.
A feederes pecát választottam |
Kezdetnek a fenekező (feederes) pecát választottam, hódolva a
divatnak, no meg kiindulva saját horgászmúltamból is. Tudom, hogy hamarosan
lesz dolga az otthon pihenő bolognai és matchbotoknak is, de kezdjük az elején!
Nem mellesleg azért döntöttem így, mert azt gondoltam – s bizonyos értelemben
gondolom ma is – hogy a fenekező peca egyszerűbb. Mára csupán annyi változott,
hogy az elmúlt időben némileg átértékeltem az „egyszerű” fogalmát.
Nehéz kosár, gyakran dobálva |
Fontos-e, hogy az előke 80 vagy 90 centi hosszú? Sokszor nincs
jelentősége, de néhanap ezen múlt, hogy fogtam-e halat, vagy nem. Fontos-e,
hogy a botállványom alján a gyári „csészét” hagyom-e rajta, vagy kicserélem egy
egyszerű nyéltartó fejre? Az első esetben egy rossz mozdulattal felborítom az
egész miskulanciát, a második esetben szinte mindenhol stabil, megbízható
állványt kapok. Fontos-e, hogy 5 percenként vagy csak minden tizedik percben dobok
újra? Mivel alapozó etetést szinte soha nem készítek és van szerencsém
gyakrabban olyan helyeken horgászni, ahol a víz igencsak siet előttem, bizony
nem mindegy. Az első esetben meg tudom magam előtt tartani a halat
hosszabb-rövidebb időre, a második esetben csak az épp arra járó zsákmányból
tudok szemezgetni. Fontos-e, hogy a folyásra merőlegestől 10 fokra vagy 25-re
dobom be lefelé a végszereléket? A lapos sóderesen nem biztos, de egyik kedvenc
helyemen horgászatonként 4-5 etetőkosárral kevesebb marad a táskámban viszont
egy rakat bosszúsággal többet viszek haza, ha a merőlegeshez közelebb dobok.
Az ember azt gondolná, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebb és
kevesebb kérdés marad, de a dolog épphogy fordítva működik. Ahogy mélyebbre ás
az ember, úgy sokasodnak a talányok. C’est la vie…
Sokféle pecát művelek, ráadásul időről-időre változnak a hangsúlyok.
Nem vagyok egyetlen módszer elkötelezettje sem, ennek megfelelően kevésben
vagyok/lehetek igazán szakértő. Van azonban ebben a változatosságban néhány
állandó pont is. Ilyen a nádi pontykergetés, amire minden évben szánok időt,
egy-két tavaszi és nyári nap mindig akad, amikor a csónakba szállok. A pergetés is meg-meg talál, abból is leginkább a csuka-támolygó
kanál kombináció. Sok év előtt a Duna-Tisza csatornán ezzel kezdtem a tanulást,
s ehhez a „kályhához” akarva-akaratlan visszatérek. És azt hiszem, a Duna lesz
a harmadik. Annyira magával ragad, annyira elvarázsol minden nap a folyó
mostanság, hogy ez nem lehet véletlen.
Csuka-kanál |
De mégis, mi az ami ilyen erős, intenzív a dunai horgászatban? Sok
dolgot tudnék mondani, de most talán elég csak kettő: a kiszámíthatatlanság és
az emberek.
Bár mindig határozott céllal, elképzeléssel megyek a Dunához, s az
idő, a hely, a módszer, a csali és ezernyi más körülmény sok mindent meghatároz,
mégsem lehet soha tudni, mi lesz a következő a horog végén. A sok apró keszeg
közé beköszönő brutális márna, a bajuszosok közé beékelődő aranyos leányhal, a három szem csontit felszedő kapitális süllő,
vagy a menyusnak letett halszelettel meg sem álló, „mindent vivő” harcsa
mind-mind olyan dolgok, melyek benne vannak a pakliban. Minden nap. S ha ma jól
ment, holnap odamész és kezdheted előröl…
A folyó dönt |
És az emberek? Az emberek mindenütt egyformák, de mintha a dunai
pecásoknál nagyobb becsülete lenne a zsákmánynak. Megtanulták és elfogadták,
hogy a folyó dönt. Kevesebb a türelmetlen, az elégedetlen horgász, mint máshol.
Én legalább is így tapasztalom.
De a legjobb, ha barátokkal horgászik az ember |
Jó pecát mindenkinek!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése