Vissza a jövőbe!

Ha nem hangozna túlzottan patetikusan, azt mondanám, hogy a Duna számomra a múlt és a jövő. De tényleg, anno az első Ráckevei-Dunaági és balatoni élmények után a Lágymányosi-öböl és az alatta lévő szakasz volt, ahol elkezdtem immár önállóan a horgászatot. Nem ment könnyen. Nem volt, aki segítsen, aki tanácsokat adjon, aki kijavítsa azt a sok hibát, amit eleinte elkövettem. Tanultam persze, halakat is fogtam, de a sikert nem adta könnyen a folyó. Igazából sehogy sem adta. Évek teltek el úgy, hogy komoly eredményt csak a Szigetszentmártonban és a Balatonbogláron tett látogatásaim alkalmával értem el. Idővel el is pártoltam a Dunától, s lett belőlem afféle tavi pecás, bár a mártoni cimborák és a ráckevei telek soha nem engedte teljesen elfelejteni, milyen az, ha (kicsit) folyik a víz.

Hosszú és kacskaringós út vezetett addig a három évvel ezelőtti napig, amikor újra ott álltam a fővárosi Duna partján. Több mint harminc év elteltével megint elbizonytalanodtam, megint úgy éreztem, hogy nem tudom hogyan és merre. És igen, megint éreztem azt a kicsit keserű ízt, nevezzük nevén a dolgot: a kudarcot, ami gyerekként számomra a folyót jelentette. De akkor már másként, tudatosabban és határozottabban álltam neki, mint hajdani tizenkét éves önmagam. És láss csodát: nemhogy nehéznek tűnt volna a dolog, de a Duna kifejezetten bőséggel mérte nekem az élményeket!


Élményeket mondtam, ami nem (mindig) azonos a hallal. Sokat fogtam azóta, de ami a leginkább fontos, hogy minden horgászat – hallal vagy a nélkül – rengeteg tanulsággal szolgált. Minden nap tanultam valami kicsit, felcsipegethettem valami apró tudásmorzsát, ami másnapra már az enyém maradt, ami eredményesebbé, kényelmesebbé vagy csak egyszerűbbé tehette a dolgomat.

A feederes pecát választottam

Kezdetnek a fenekező (feederes) pecát választottam, hódolva a divatnak, no meg kiindulva saját horgászmúltamból is. Tudom, hogy hamarosan lesz dolga az otthon pihenő bolognai és matchbotoknak is, de kezdjük az elején! Nem mellesleg azért döntöttem így, mert azt gondoltam – s bizonyos értelemben gondolom ma is – hogy a fenekező peca egyszerűbb. Mára csupán annyi változott, hogy az elmúlt időben némileg átértékeltem az „egyszerű” fogalmát.

Nehéz kosár, gyakran dobálva

Fontos-e, hogy az előke 80 vagy 90 centi hosszú? Sokszor nincs jelentősége, de néhanap ezen múlt, hogy fogtam-e halat, vagy nem. Fontos-e, hogy a botállványom alján a gyári „csészét” hagyom-e rajta, vagy kicserélem egy egyszerű nyéltartó fejre? Az első esetben egy rossz mozdulattal felborítom az egész miskulanciát, a második esetben szinte mindenhol stabil, megbízható állványt kapok. Fontos-e, hogy 5 percenként vagy csak minden tizedik percben dobok újra? Mivel alapozó etetést szinte soha nem készítek és van szerencsém gyakrabban olyan helyeken horgászni, ahol a víz igencsak siet előttem, bizony nem mindegy. Az első esetben meg tudom magam előtt tartani a halat hosszabb-rövidebb időre, a második esetben csak az épp arra járó zsákmányból tudok szemezgetni. Fontos-e, hogy a folyásra merőlegestől 10 fokra vagy 25-re dobom be lefelé a végszereléket? A lapos sóderesen nem biztos, de egyik kedvenc helyemen horgászatonként 4-5 etetőkosárral kevesebb marad a táskámban viszont egy rakat bosszúsággal többet viszek haza, ha a merőlegeshez közelebb dobok.





Az ember azt gondolná, hogy az idő előrehaladtával egyre kevesebb és kevesebb kérdés marad, de a dolog épphogy fordítva működik. Ahogy mélyebbre ás az ember, úgy sokasodnak a talányok. C’est la vie…

Sokféle pecát művelek, ráadásul időről-időre változnak a hangsúlyok. Nem vagyok egyetlen módszer elkötelezettje sem, ennek megfelelően kevésben vagyok/lehetek igazán szakértő. Van azonban ebben a változatosságban néhány állandó pont is. Ilyen a nádi pontykergetés, amire minden évben szánok időt, egy-két tavaszi és nyári nap mindig akad, amikor a csónakba szállok. A pergetés is meg-meg talál, abból is leginkább a csuka-támolygó kanál kombináció. Sok év előtt a Duna-Tisza csatornán ezzel kezdtem a tanulást, s ehhez a „kályhához” akarva-akaratlan visszatérek. És azt hiszem, a Duna lesz a harmadik. Annyira magával ragad, annyira elvarázsol minden nap a folyó mostanság, hogy ez nem lehet véletlen.

Csuka-kanál

De mégis, mi az ami ilyen erős, intenzív a dunai horgászatban? Sok dolgot tudnék mondani, de most talán elég csak kettő: a kiszámíthatatlanság és az emberek.

Bár mindig határozott céllal, elképzeléssel megyek a Dunához, s az idő, a hely, a módszer, a csali és ezernyi más körülmény sok mindent meghatároz, mégsem lehet soha tudni, mi lesz a következő a horog végén. A sok apró keszeg közé beköszönő brutális márna, a bajuszosok közé beékelődő aranyos leányhal,  a három szem csontit felszedő kapitális süllő, vagy a menyusnak letett halszelettel meg sem álló, „mindent vivő” harcsa mind-mind olyan dolgok, melyek benne vannak a pakliban. Minden nap. S ha ma jól ment, holnap odamész és kezdheted előröl…

A folyó dönt

És az emberek? Az emberek mindenütt egyformák, de mintha a dunai pecásoknál nagyobb becsülete lenne a zsákmánynak. Megtanulták és elfogadták, hogy a folyó dönt. Kevesebb a türelmetlen, az elégedetlen horgász, mint máshol. Én legalább is így tapasztalom.

De a legjobb, ha barátokkal horgászik az ember
 
Végül...


Jó pecát mindenkinek!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések