Látom a tüzet

Megérkeztem. Szeretek megérkezni, az olyan jó, kicsit feszült, izgalommal teli dolog. Előttem lépked a folyó. Szinte érzem, ahogy surrog a köveken. Megy a víz, megy a dolga után. A Nap éppen kidugja a vállát a szemközti fák közt. Leteszem a motyómat, a hátizsákban hangosan zörrennek cuccok. Lássuk hát…

A kipakolás egy szertartás, megvan benne mindennek a rendje és ideje. A merítő az első, ez így van már tizenéves korom óta, mert csak akkor lesz szerencsém. Igazi, tőről metszett saját babona. Az enyém, én gyártottam. Elhelyezem a széket a kövek között, első a kényelem. Azt hiszem, a második is. Aztán kiteszem a botállványt, összerakom a két botot. Átkeverem az etetőanyagot, amit még előző este csináltam a pincében. Hozzárakom a magokat, nedvesítem a kaját, ha kell. Aztán mehet fel a végszerelékekre a kosár, a horogelőke. Kész? Kész! Gyía, horgászom!

Az első dobások ritkán adnak halat, bár azért néhanap belefut az ember a tutiba. De legtöbbször nem lakik előttem a hal, oda kell azt csábítani. Ötpercenként termelem be az etetőkaját, vele együtt egy nagy rakás izgő-mozgó nyüvet. Hogy szoktak rajtuk borzongani mindenféle járókelők! Fúúújj, mondják, pedig ezek is csak olyan teremtményei az Úrnak, mint a medúzák, a sasok, a papucsállatkák, a zebrák és a miniszterelnökök.

Brutális kapás térít magamhoz ilyetén elmélkedésemből. Ez bizony tetszene, még a zebráknak is! Nagyokat bólint az állványra állított bot spicce, ahogy a horoggal megiramodó hal a Duna közepe felé fordul. Kapkodni kezdek. Első mozdulatommal felrúgom a lábamnál felejtett vizes edényt, a cipőmbe ízibe be is költözik másfél deci, jóféle dunavíz. A bothoz kapok, megragadom. A pálca kicsit nyekereg, a feszes zsinóron jellegzetes hangon sivít a szél, én káromkodom. Vizes a lábam. Közben „megbeszéljük” a márnával a dolgot, ami úgy másfél percet igénybe vesz. Előttem kavarog már a bajuszos. Megmerítem, pihenünk mindketten.

A megérkezés izgalma után itt a halfogásé. Az is jó. Megszabadítom a márnát a horogtól. A vastag szájszélben sunyin lapul a szakállas tű, nem is nagyon akaródzik kijönni onnan. Nézem a halat. Erős, szikár állat. Kedvelem. Gyerekkoromban sokszor horgásztam a Dunán, tulajdonképp itt kezdtem a pecát, de nem szerettem igazán. Nem szerettem, mert több volt a kudarc, mint amennyi a siker. Nem volt senki, aki segítsen, aki elmondja, mit csinálok rosszul, miért nem működnek a dolgok, amiket kitaláltam. Nem állt össze a kép. Sok év telt el azóta, de az akkori keserűség emléke ma is élénken él bennem. Lettem hát amolyan tavi pecás – na jó, a Ráckevei-Dunaág azért nem egészen az. De a folyók sokáig nem érintettek meg. Most meg itt ez a márna. Nagyon sokat fogtam belőlük az elmúlt néhány évben. Meg jászokat, paducokat, szilvákat, dévéreket, pontyokat. Gébet, számolatlan. Megszerettem a Dunát, valami halvány sejtésem már van arról, hogy mit, miért és hogyan. A folyó pedig értékeli az igyekezetet.

Nem tudok szabadulni egy dallamtól, itt kering belül, vissza-visszatér. I See Fire, a Hobbit egyik dala. Gitár, vonósok, egy kicsit melankolikus énekhang, mesebeli/valóságos szöveg, magával ragadó hangulat:

“And if the night is burning

I will cover my eyes

For if the dark returns

Then my brothers will die

And as the sky is falling down

It crashed into this lonely town

And with that shadow upon the ground

I hear my people screaming out”

Erős, nem? De most tényleg! Nem szeretem, hogy egy lenyűgöző fantáziával megírt remek meséből valami hősi eposzt csináltak, amúgy amerikásan. Leöntötték azzal az összetéveszthetetlen színű/ízű/szagú sziruppal, amivel mindent leöntenek. Gyorséttermi kaja lett a legfinomabb vadhúsból. Mégis megnézem. Újra, meg újra. Aztán itt van ez a nóta. Meg van csinálva, az első hangtól az utolsóig. Minden profin ki van centizve benne, abban a gyárban készült, ahol az ilyen nóták készülnek. Amikor hallgatom, tudom miért pont ilyen. És mégis. Itt van a fejemben, ahova ravaszul be akarták csempészni. És nem tudok szabadulni tőle. A fenébe. Félrehajtom a fejem, a szél majdcsak kifújja onnan.

Felkászálódom a székből, lekúszom a köveken a vízig, visszaengedem a márnát. Nem fotóztam le, most nem is érdekel a kép. Bő hármas, egészséges példány. Jó volt átfogni a vastag tarkóját, visszaengedni, nézni, ahogy magához tér, aztán eliramodik a kezemből. Meg sem történt? Az egyik távközlési cég ezzel a mondattal találta jónak népszerűsíteni szolgáltatásait: Ha nem posztolod, meg sem történt. Vagy mi. Ez valami olyan mély és olyan sötét, hogy idő kell megemészteni. A kártékonyságnak olyan szintje, ami vetekszik a politikusokéval. Az már valami.

Visszaegyensúlyozom a székemig. Egy hosszú tehervonat kattogva kúszik át a távoli hídon. A szemközti kikötőből egy tolóhajó oson kifelé, három üres uszályt egyensúlyozva maga előtt. Föntről egy kirándulóhajó, kirándulók nélkül ereszkedik a folyóval. Ha kicsit lejjebb nézek, kémények erdeje, csövek irdatlan kötegei, pihenő daruk meredeznek a parton. Felettem a reptérről nemrég felszállt B747-es próbálja nehéz testét feljebb emelni. Mögöttem megjelentek az első kocogók és kerékpárosok. Benne vagyok a sűrűjében, nem mondom!

Behunyom a szemem. Megpróbálok „belegondolni” a vízbe. Elképzelni, ahogy a kövezés, aminek a koronáján üldögélek, leér a vízbe, a sóderos fenékig, amit nagyon vékonyan, finom szemcséjű iszap fed. Az áramló folyó és a fenék találkozásánál kialakuló határrétegben a víz nem gyalul, csak finoman simogat. Beljebb haladva a fenék enyhén lejt, elszórva kisebb-nagyobb kövek fekszenek a mederben. A szürkületben néhány kő mögött ragadozók lesnek, de most még békés a hely. A kövekkel pettyezett síkságon halak vonulnak időnként, kisebb-nagyobb csapatokban. Most vagy kéttucatnyi márna, jó tizenöt méterre a kövezés aljától. A fény átvilágítja a kétméternyi mélységet, de a víz által hozott finom szemcsék miatt a fenék felett már csak sejtelmes, elmosódó árnyakat látunk mozogni. Nem sietnek. A folyással szemben haladva szisztematikusan keresgélnek, bajusszálaikkal a talajhoz tapadva fésülik át a terepet. Néha le-lefúrják fejüket, elmozdítanak akár nagyobbacska köveket is, ha táplálékot sejtenek alatta.

Valami megkocogtatja a sípcsontomat. Első ijedtségemből felocsúdva konstatálom, hogy a gondolatkísérlet sikeres volt, a magam elé képzelt márnák egyike rá is talált a vízben még bent lévő másik horgomra. Hatalmasakat ránt a boton, aminek vége el-elemelkedik a földtől, a lábamnak ütődve. Hííínnye… Az előző zsákmány relikviái – egy csalizásra váró bot, egy merítőszák – még itt fekszenek körülöttem, úgyhogy csak óvatosan! A hal lendületesen nyargal a mélyebb víz felé, alig győzi a fék adni neki a zsinórt. A madzag persze ki van akasztva, a bot hatalmasat rándul a kezemben, amikor a zsinórkliphez érünk. Furcsa, kaparászó mozdulatokat teszek, ahogy ballal megpróbálom damilt kivenni. Nem sok hiányzik már hozzá, de a márna sem nyeretlen kétéves. A megállást kihasználva fejét lefúrja a fenékre, s talál valami jóféle követ vagy kagylót, amin azonmód el is pendül az előke. Ennyi.

Az imént elszalasztott márna rendesen visszarángatott ide a felszínre, pedig jó volt nekem ott lent nézelődni. Mindkét végszerelék a parton, az egyiket csalizni, a másikat reparálni kell. Dolgozom hát. A cuccok pár perc múlva újra a helyükön, de a csapat – úgy tűnik – továbbállt. Termelem megint befelé a kaját és a nyüveket. Rendesen beleharaptunk már a délelőttbe, a Nap magasról süt. Egy óra még, s vasár- és ünnepnapi napszemüveget lecserélhetem a szokásos szemeimre, a sapka onnan már megoldja a többit.

Akkora a forgalom körülöttem, mintha a Nagykörúton lennék, délután négykor. Előttem hajók dzsemboriznak, mögöttem a város összes kocogója találkozik minden kerékpárossal. Köztük néhány tucat kutyát sétáltatnak ráérő honfitársaim. A kocogók és a kerékpárosok maradnak fent a gáton (ott van a buli), de a kutyák le-lenéznek hozzám. Többségük játszani jönne, néhányukat a vödröm tartalma érdekli, de ez itt inkább morog meg hörög felváltva. Nem jövök be neki. Úgy csinálok, mint aki nem is hallja, tudomást sem vesz róla. A legtöbbször bejön. „Fúj, Herkules, fúj! Gyere ide! Gyere ide most!” cincogja fentről egy hisztis szőke hang. Lopva oldalra sandítok, és nem csalatkozom. Nomen est omen, Herkules egy jól kidolgozott izomzatú argentin dog. Gazdájának csöpp szeme fénye, nyilván szófogadó, gyerekszerető, művelt kutyus, ám én igazán fosok most tőle. A liba fönt változatlanul visong neki, én azonban már nem nagyon hallom mit, mert a fülemben egy ér tompa puffanásokkal lüktet. Aztán Herkules megunja, sarkon fordul, elkocog. Úgy tűnik nem volt tizenharmadik feladat. A dunai pecás. Örülök neki, aput üdvözlöm! A libának is kívánok valamit, de ezt inkább hagyjuk…

Elegem van. Pakolni kezdek, közben azért lapos pillantásokkal meggyőződöm róla, hogy Herkules már nincs a közelben. A cuccaimból egy szokásos, kétkezes pakkot csinálok, aztán felhúzom a gátoldalon a kocsiig. Bepakolok. Egy gyors pillantás még innen fentről a Dunára, aztán beülök, indítok. A rádióban felhangzik egy magányos, panaszos hang:

„Oh misty eye of the mountain below…”