Látom a tüzet
Megérkeztem. Szeretek megérkezni, az olyan jó,
kicsit feszült, izgalommal teli dolog. Előttem lépked a folyó. Szinte érzem,
ahogy surrog a köveken. Megy a víz, megy a dolga után. A Nap éppen kidugja a
vállát a szemközti fák közt. Leteszem a motyómat, a hátizsákban hangosan
zörrennek cuccok. Lássuk hát…
A kipakolás egy szertartás, megvan benne mindennek
a rendje és ideje. A merítő az első, ez így van már tizenéves korom óta, mert
csak akkor lesz szerencsém. Igazi, tőről metszett saját babona. Az enyém, én
gyártottam. Elhelyezem a széket a kövek között, első a kényelem. Azt hiszem, a
második is. Aztán kiteszem a botállványt, összerakom a két botot. Átkeverem az
etetőanyagot, amit még előző este csináltam a pincében. Hozzárakom a magokat,
nedvesítem a kaját, ha kell. Aztán mehet fel a végszerelékekre a kosár, a
horogelőke. Kész? Kész! Gyía, horgászom!
Az első dobások ritkán adnak halat, bár azért
néhanap belefut az ember a tutiba. De legtöbbször nem lakik előttem a hal, oda
kell azt csábítani. Ötpercenként termelem be az etetőkaját, vele együtt egy
nagy rakás izgő-mozgó nyüvet. Hogy szoktak rajtuk borzongani mindenféle
járókelők! Fúúújj, mondják, pedig ezek is csak olyan teremtményei az Úrnak,
mint a medúzák, a sasok, a papucsállatkák, a zebrák és a miniszterelnökök.
Brutális kapás térít magamhoz ilyetén
elmélkedésemből. Ez bizony tetszene, még a zebráknak is! Nagyokat bólint az
állványra állított bot spicce, ahogy a horoggal megiramodó hal a Duna közepe
felé fordul. Kapkodni kezdek. Első mozdulatommal felrúgom a lábamnál felejtett
vizes edényt, a cipőmbe ízibe be is költözik másfél deci, jóféle dunavíz. A
bothoz kapok, megragadom. A pálca kicsit nyekereg, a feszes zsinóron
jellegzetes hangon sivít a szél, én káromkodom. Vizes a lábam. Közben „megbeszéljük”
a márnával a dolgot, ami úgy másfél percet igénybe vesz. Előttem kavarog már a
bajuszos. Megmerítem, pihenünk mindketten.
A megérkezés izgalma után itt a halfogásé. Az is
jó. Megszabadítom a márnát a horogtól. A vastag szájszélben sunyin lapul a
szakállas tű, nem is nagyon akaródzik kijönni onnan. Nézem a halat. Erős,
szikár állat. Kedvelem. Gyerekkoromban sokszor horgásztam a Dunán, tulajdonképp
itt kezdtem a pecát, de nem szerettem igazán. Nem szerettem, mert több volt a
kudarc, mint amennyi a siker. Nem volt senki, aki segítsen, aki elmondja, mit
csinálok rosszul, miért nem működnek a dolgok, amiket kitaláltam. Nem állt
össze a kép. Sok év telt el azóta, de az akkori keserűség emléke ma is élénken
él bennem. Lettem hát amolyan tavi pecás – na jó, a Ráckevei-Dunaág azért nem
egészen az. De a folyók sokáig nem érintettek meg. Most meg itt ez a márna.
Nagyon sokat fogtam belőlük az elmúlt néhány évben. Meg jászokat, paducokat,
szilvákat, dévéreket, pontyokat. Gébet, számolatlan. Megszerettem a Dunát,
valami halvány sejtésem már van arról, hogy mit, miért és hogyan. A folyó pedig
értékeli az igyekezetet.
Nem tudok szabadulni egy dallamtól, itt kering
belül, vissza-visszatér. I See Fire, a Hobbit egyik dala. Gitár, vonósok, egy
kicsit melankolikus énekhang, mesebeli/valóságos szöveg, magával ragadó
hangulat:
“And
if the night is burning
I
will cover my eyes
For
if the dark returns
Then
my brothers will die
And
as the sky is falling down
It
crashed into this lonely town
And
with that shadow upon the ground
I
hear my people screaming out”
Erős, nem? De most tényleg! Nem szeretem, hogy egy
lenyűgöző fantáziával megírt remek meséből valami hősi eposzt csináltak, amúgy
amerikásan. Leöntötték azzal az összetéveszthetetlen színű/ízű/szagú sziruppal,
amivel mindent leöntenek. Gyorséttermi kaja lett a legfinomabb vadhúsból. Mégis
megnézem. Újra, meg újra. Aztán itt van ez a nóta. Meg van csinálva, az első
hangtól az utolsóig. Minden profin ki van centizve benne, abban a gyárban
készült, ahol az ilyen nóták készülnek. Amikor hallgatom, tudom miért pont
ilyen. És mégis. Itt van a fejemben, ahova ravaszul be akarták csempészni. És
nem tudok szabadulni tőle. A fenébe. Félrehajtom a fejem, a szél majdcsak
kifújja onnan.
Felkászálódom a székből, lekúszom a köveken a
vízig, visszaengedem a márnát. Nem fotóztam le, most nem is érdekel a kép. Bő
hármas, egészséges példány. Jó volt átfogni a vastag tarkóját, visszaengedni,
nézni, ahogy magához tér, aztán eliramodik a kezemből. Meg sem történt? Az
egyik távközlési cég ezzel a mondattal találta jónak népszerűsíteni
szolgáltatásait: Ha nem posztolod, meg sem történt. Vagy mi. Ez valami olyan
mély és olyan sötét, hogy idő kell megemészteni. A kártékonyságnak olyan
szintje, ami vetekszik a politikusokéval. Az már valami.
Visszaegyensúlyozom a székemig. Egy hosszú
tehervonat kattogva kúszik át a távoli hídon. A szemközti kikötőből egy
tolóhajó oson kifelé, három üres uszályt egyensúlyozva maga előtt. Föntről egy kirándulóhajó,
kirándulók nélkül ereszkedik a folyóval. Ha kicsit lejjebb nézek, kémények
erdeje, csövek irdatlan kötegei, pihenő daruk meredeznek a parton. Felettem a
reptérről nemrég felszállt B747-es próbálja nehéz testét feljebb emelni.
Mögöttem megjelentek az első kocogók és kerékpárosok. Benne vagyok a sűrűjében,
nem mondom!
Behunyom a szemem. Megpróbálok „belegondolni” a
vízbe. Elképzelni, ahogy a kövezés, aminek a koronáján üldögélek, leér a vízbe,
a sóderos fenékig, amit nagyon vékonyan, finom szemcséjű iszap fed. Az áramló
folyó és a fenék találkozásánál kialakuló határrétegben a víz nem gyalul, csak
finoman simogat. Beljebb haladva a fenék enyhén lejt, elszórva kisebb-nagyobb
kövek fekszenek a mederben. A szürkületben néhány kő mögött ragadozók lesnek,
de most még békés a hely. A kövekkel pettyezett síkságon halak vonulnak
időnként, kisebb-nagyobb csapatokban. Most vagy kéttucatnyi márna, jó tizenöt
méterre a kövezés aljától. A fény átvilágítja a kétméternyi mélységet, de a víz
által hozott finom szemcsék miatt a fenék felett már csak sejtelmes, elmosódó
árnyakat látunk mozogni. Nem sietnek. A folyással szemben haladva szisztematikusan
keresgélnek, bajusszálaikkal a talajhoz tapadva fésülik át a terepet. Néha
le-lefúrják fejüket, elmozdítanak akár nagyobbacska köveket is, ha táplálékot
sejtenek alatta.
Valami megkocogtatja a sípcsontomat. Első
ijedtségemből felocsúdva konstatálom, hogy a gondolatkísérlet sikeres volt, a
magam elé képzelt márnák egyike rá is talált a vízben még bent lévő másik
horgomra. Hatalmasakat ránt a boton, aminek vége el-elemelkedik a földtől, a
lábamnak ütődve. Hííínnye… Az előző zsákmány relikviái – egy csalizásra váró
bot, egy merítőszák – még itt fekszenek körülöttem, úgyhogy csak óvatosan! A
hal lendületesen nyargal a mélyebb víz felé, alig győzi a fék adni neki a
zsinórt. A madzag persze ki van akasztva, a bot hatalmasat rándul a kezemben,
amikor a zsinórkliphez érünk. Furcsa, kaparászó mozdulatokat teszek, ahogy
ballal megpróbálom damilt kivenni. Nem sok hiányzik már hozzá, de a márna sem
nyeretlen kétéves. A megállást kihasználva fejét lefúrja a fenékre, s talál
valami jóféle követ vagy kagylót, amin azonmód el is pendül az előke. Ennyi.
Az imént elszalasztott márna rendesen
visszarángatott ide a felszínre, pedig jó volt nekem ott lent nézelődni. Mindkét
végszerelék a parton, az egyiket csalizni, a másikat reparálni kell. Dolgozom
hát. A cuccok pár perc múlva újra a helyükön, de a csapat – úgy tűnik –
továbbállt. Termelem megint befelé a kaját és a nyüveket. Rendesen
beleharaptunk már a délelőttbe, a Nap magasról süt. Egy óra még, s vasár- és
ünnepnapi napszemüveget lecserélhetem a szokásos szemeimre, a sapka onnan már
megoldja a többit.
Akkora a forgalom körülöttem, mintha a Nagykörúton
lennék, délután négykor. Előttem hajók dzsemboriznak, mögöttem a város összes
kocogója találkozik minden kerékpárossal. Köztük néhány tucat kutyát
sétáltatnak ráérő honfitársaim. A kocogók és a kerékpárosok maradnak fent a gáton
(ott van a buli), de a kutyák le-lenéznek hozzám. Többségük játszani jönne,
néhányukat a vödröm tartalma érdekli, de ez itt inkább morog meg hörög
felváltva. Nem jövök be neki. Úgy csinálok, mint aki nem is hallja, tudomást
sem vesz róla. A legtöbbször bejön. „Fúj, Herkules, fúj! Gyere ide! Gyere ide
most!” cincogja fentről egy hisztis szőke hang. Lopva oldalra sandítok, és nem
csalatkozom. Nomen est omen, Herkules egy jól kidolgozott izomzatú argentin
dog. Gazdájának csöpp szeme fénye, nyilván szófogadó, gyerekszerető, művelt
kutyus, ám én igazán fosok most tőle. A liba fönt változatlanul visong neki, én
azonban már nem nagyon hallom mit, mert a fülemben egy ér tompa puffanásokkal
lüktet. Aztán Herkules megunja, sarkon fordul, elkocog. Úgy tűnik nem volt
tizenharmadik feladat. A dunai pecás. Örülök neki, aput üdvözlöm! A libának is
kívánok valamit, de ezt inkább hagyjuk…
Elegem van. Pakolni kezdek, közben azért lapos
pillantásokkal meggyőződöm róla, hogy Herkules már nincs a közelben. A
cuccaimból egy szokásos, kétkezes pakkot csinálok, aztán felhúzom a gátoldalon
a kocsiig. Bepakolok. Egy gyors pillantás még innen fentről a Dunára, aztán
beülök, indítok. A rádióban felhangzik egy magányos, panaszos hang:
„Oh misty eye of the mountain below…”
Lájkolni nem lehet? :-)
VálaszTörlésDehogynem! Lájk :-)
VálaszTörlés