2018

Félúton a halászlé-hisztéria és a káposzta-kóma között, még az ünnepek alatt kezdtem lapozgatni a 2018-as év fényképalbumát. Jó volt visszagondolni erre az évre, a pecákra. Majd’ hetven ikszet tettem az idén a fogási naplóba (innen is üdvözlöm mindazokat, akik kitalálták ezt és fontosnak tartják alkalmazni a mai napig…), ami nálam nem rossz mennyiség. Néhány gondolat az idei évről:

2018-ban remekül leképeztem a magyar horgásztársadalmat, abban a tekintetben mindenképp, hogy leginkább feedereztem. Volt persze ebben mindenféle: dunai peca, telepített tavi methodozás, bányatavi messzedobós pontyozás, rövidbotos közeli keszegezés, azaz mégiscsak rezgőspicces peca, ami a legnépszerűbb itthon. Pihentek a spiccbotok (tényleg nem volt idén a kezemben spiccbot, talán először az elmúlt évtizedekben), a gardróbban maradtak a matchbotok, a bolognai pálca. Nem horgásztam úszóval süllőre, pedig sok éven keresztül szívesen és eredményesen tettem ezt az RSD-n. Biztos vagyok benne, hogy 2019-ben több szerepet kapnak majd az úszós cuccok!

A sokféle feederes lehetőség közül évek óta a method kapja a legtöbb figyelmet. Én is nagyon szeretem és bizonyos szituációkban kifejezetten eredményesnek tartom ezt a módszert. A leggyakrabban gumis flat method kosarakat használok, amik a horgász sok hibáját képesek korrigálni, főként a fárasztás utolsó szakaszában. Ám az idei évben szokatlanul sok halat vesztettem ezzel a szerelési móddal. Volt olyan pecám, amikor vagy féltucat megakasztott ponty maradt le a fárasztás közben. Meglepő volt, mert ugyanazokkal a horgokkal, előkehosszakkal tettem ezt, amikkel korábban sokkal biztosabban fogtam a halakat. Meg kell jegyezzem: kisméretű (14-12-10) és szakáll nélküli horgokat használok, amik az ép potyszájban a legtöbbször hibátlanul és biztosan akadnak, ám ép szájú pontyokat néhány sokat látogatott tavon keveset találni. Minden esetre ezzel a problémával jövőre foglalkoznom kell.

Ám az idei év koránt sem csak a finom methodkajákról szólt, sőt! Olyan forradalmi felfedezéseket tettem, mint hogy a ponty szereti a kukoricát és a tartalmas, darabos etetőkajákat… Sokat horgásztam kisebb halsűrűségű bányatavakon, ahol rendesen meg kellett alapozni a pecát, ha bármilyen fogást akartam felmutatni. Aztán a „sűrűbb”, telepített tavakon is jól reagáltak a halak a klasszikus csalikra, a jelentősebb alappal végzett feederezésre. Úgy tűnik, hogy az attraktív, de szinte nulla tápértékű method kaják mellett bizony elkél néha pár tartalmasabb gombóc is.

Na, akkor mutatok egy rendes, dunai kajacsomagot is! A folyón már kialakult az a pár recept, ami a vödörbe, aztán a kosarakba kerül. Nehéz, darabos, földdel nehezített kaja, morzsával, magokkal és csontival dúsítva, aromával rendesen felütve. Ez utóbbiban hiszek. Már úgy értem, hogy az erősen aromázott kajában. Nem biztos, hogy igazam van ebben. A kosár is megér egy misét: Alt Benjámin készíti tartós, ellenálló anyagokból, elfogadható áron. (Ez itt a reklám helye... 😉 )

Nagyon sok márna akadt horogra, az őszi időszakban több, mint száz darabot sikerült fogni. Folyamatos, alacsony vízállás, hosszú ideig közel változatlan vízszint. Ideális körülmények, nem véletlen, hogy mindenki szépen fogta a bajszosokat. Tavaly épp ellenkezőleg történt, keményen meg kellett küzdeni minden egyes példányért. Jó, hogy vannak ilyen „könnyű” évek is. Ránk fér.Mondjuk egy kicsit több víz is ránk fért volna.

Idén használtam először eredményesen a sajtot márnacsaliként. Bármilyen furcsán hangzik, még soha nem fogtam sajttal márnát azelőtt. Próbálni is ritkán próbáltam, a csonti és a giliszta mindig meghozta az eredményt. Ebben az évben kicsit tudatosabban futottam neki a feladatnak. Eleinte csak akkor tettem fel a sajtot, amikor biztos voltam benne, hogy előttem vannak a márnák, amikor már akasztottam egyet-kettőt belőlük. Később már a peca elején felkerült a horogra, de mindig csak az egyik boton. Egyes alkalmakkor kiemelkedően eredményesnek bizonyult, máskor azonban alaposan elmaradt a csontihoz képest. Ha fogtam vele, jellemzően darabosabbak akadtak rajta, mint a csonticsokron.

Sokat horgásztam ládáról. A telepített tavakon korábban is gyakran használtam, de a Dunára ritkán jött velem. Ezúttal azonban a legtöbb dunai pecára magammal vittem. Írtam róla egy posztot, nem akarom megismételni mindazt, amit abban egyszer már leírtam. Mégis, ami talán a legfontosabb: A láda segít koncentrálni, arra figyelni, ami ott, akkor a legfontosabb. Odavinni, felállítani nem túl kényelmes, hazahúzni szintén nem egy leányálom. De horgászni róla nagyon jó.

A nádi peca az, ami talán a leginkább én vagyok. Gyerekkorom óta űzöm az RSD egy szakaszán, de jártam már a Balaton és a Tisza-tó nádasainál, gyékényeseinél is. Tiszta, nyers és csodálatos horgászat. Sokan lassúnak, unalmasnak vélik, de nekem ez talán a legizgalmasabb, legváltozatosabb peca, élvezem minden pillanatát. Évről-évre változik a nádi pontyozás eredményessége az RSD-n, szerencsére ez a mostani a jobbak közé tartozott. Kifejezetten nagy példányokat nem sikerült akasztani (őket inkább tavasszal lehet megfogni, mert nyáron egy 10 feletti simán bohócot csinál belőlem a nádnál, leginkább szerencsével sikerülhet), de 5-6 kilós pontyok és jó pecák akadtak az idén.

A képen egy ötös forma ponty van, amit egy sekély, apró nádöbölből sikerült kifacsarnom. Az öböl bejáratánál egy öreg stég dacol az idővel, annak a lábaihoz kötöttem a ladikot. Egyetlen botot használtam csak, ide két úszót betenni teljesen felesleges. Több pontycsapat is mozgott előttem a nádasban, először egy kettes formát akasztottam, utána fél órával jött ő. Elég komoly kézitusa alakult ki, még az úszó is áldozatául esett (annak egyik darabja is a képre került). Emlékezetes délután volt.

Gondoltam egyet és vettem két rövid, 2 librás pontyozó botot. A stílust, a szerelékeket egy kicsit még finomítani kell, de az eredeti elképzelést (egy élvezetes, szórakoztató horgászatot) sikerült megvalósítani. Ha nem kell messzire dobni, a várható zsákmány pedig nem túlzottan darabos, ezekkel a motyókkal igazán jókat lehet pecázni. Kicsit öreguras, de stílusos.

Alig pár alkalommal volt a kezemben pergetőbot, csupán néhány eredménytelen balinozás és egy két rávágással lezárt Tisza-tavi kirándulás emlékeztetett arra, hogy ilyesmivel is foglalkozom azért. Volt idő, amikor úgy tűnt ez lesz számomra a jövő útja. Csak egy kicsit kóstoltam bele a pergető peca zárt világába, de nagyon megtetszett, amit ott láttam. Egyre több időt, energiát öltem bele és az eredmények is jöttek, ha nem is azonnal. Aztán pár éve mégis fordult az irány, a Duna halai: dévérek, márnák, paducok, jászok és a többiek elcsábítottak. Érdekes volt látni számos cimborám változását, fejlődését e téren. Voltak, akik hozzám hasonló utat jártak be, de olyanok is, akik továbbléptek a megkezdett úton. Akik egyre elkötelezettebben pergetnek azóta is vagy a legyezés felé vették az irányt. Attól tartok, én már nem leszek olyan sikeres pergető pecás, mint amilyen sok ismerősből lett. De ebben a műfajban még számomra is több van ennél.

A bányatavi feederezések nem csak a tartalmas etetőanyagok és klasszikus csalik tiszteletét hozták vissza, de megmutatták azt is, mennyi hiányosságom van még. Messzire horgászni pontosan. Ennyi kellett (volna) csak az eredményes pecához, ám nem nagyon ment a dolog. Gyakorolnom kellett (kell) ahhoz, hogy meg tudjam valósítani az elképzeléseimet. Lehet választani: tanulok, fejlődöm, új helyeket, módszereket és eszközöket próbálok ki. Vagy csinálom évről-évre ugyanazt, ugyanúgy. Élményt ez utóbbi is ad, de nekem mégis az első tetszik jobban.

Persze ez az egész ugyanarról szól. Így is, meg úgy is. A halakról. A játékról. Egyedül töltött, mégsem magányos órákról. Egy olyan ősi szenvedélyről, ami ott lapul mindenkiben. Nekem így sikerült ezt megélnem ebben az évben. Ilyen volt 2018.