Happy day

Nagyon jó volt a mai peca. Szinte tökéletes. Érdekes, változatos, szórakoztató. Igazi hobbipeca a javából. Mi kell egy ilyen szuper naphoz? Nem sok dolog.

 
Először is kell egy hely, ahol a halak természetes módon tartózkodnak, lehetőleg szép nagy csapatokban. Nem úgy, mint a versenyeken. Ott az adott helyből kell kihozni a legtöbbet. Ha jó, ha nem. A legjobb mégis az, ha eleve ott horgászol, ahol a halak járnak. Nem kell őket odacsalni, bevárni, ott tartani. A munka nagy részét elvégzik ők maguk. A Duna-ágon tavasszal, a vizek melegedésével számos kiváló lehetőség kínálkozik, kis túlzással úgy van, ahogy gyerekkoromban mondtuk: „A keszeget megfogod bárhol.”. A mai választásom nem volt véletlen, sokszor horgásztam már itt. A hídnyílás mellett, a kövezés tetejét az utóbbi években víz borítja, ez kicsit kényelmetlen (pár órát eltöltesz, lábaddal a nyolcfokos vízben és akármit raksz a gumicsizmába, fázni fogsz). De az előtte lévő, lassan áramló ötös mélység sok halat tart és többféleképp meghorgászható.

Aztán kell egy jó módszer. Olyan, amivel megfogod a halat és amit szeretsz csinálni. Nálam a „hogyan” nagyon fontos, néha akár az eredményesség rovására is. Ide mindig két bottal jövök, két igen különbözővel. Egy hatos boló és egy rövid feeder jön velem ilyenkor. Horgászni nyilván csak egy bottal szoktam, hisz a hídnál ez a szabály, meg aztán mókás is lenne ezzel a két pálcával egyszerre. Ha szeles az idő, a hatméteres bottal kényelmetlen suhogtatni, szóval akkor feeder. Ha béke van, akkor pedig bolognai. Ma kifejezetten szép idő volt, így az idő nagy részében úszóztam.

Épp napfelkeltekor érkeztem, csupán egyetlen kolléga csapkodta a vizet, gigantikus fehér twiszterével. Egész idő alatt nem is volt más pecás ezen az oldalon, a túlsó part ma népszerűbb volt. Igaz, ott nem kell a vízben ücsörögni/ácsorogni. Úgy másfél órát dobált sorstársam eredménytelenül, aztán búcsúzott tőlem. Ezt a következőképp tette: „Helló, viszlát, szevasz!” Ööööö… Egy elhaló hellót ki tudtam még nyögni, de aztán csak arra koncentráltam, nehogy akkor bukjon ki belőlem a nevetés, amikor még hallja. Egy igazi PC köszönéskombináció: egy minden szituációra és személyre alkalmas, bár kissé személytelen helló, egy udvarias, távolságtartó viszlát és a végére egy kacsintós, baráti szevasz. Gyönyörű, feldobta a napomat, pedig addig sem volt rossz.

 
Gyorsan összeraktam a munkahelyemet. Tripod előre, a kövezés szélére, mögé a szék, mellé a bojlisoktól „lopott” reszketőlábú asztalka, amire elfér az etetőkaja és a szükséges apróságok. Merítő, botok, mélységmérés. Kétkilónyi Walter-féle Roach Blacket kevertem tegnap este, egy kevés epres aromával és egy doboz kukoricával ütöttem fel. Csak nedvesíteni kellett kicsit, aztán öt darab kétkezes gombócot dobtam a kövezés lábától kicsit beljebb.

 
Bolóval kezdtem. Négygrammos, cseppalakú, belső zsinórvezetéses Exnert tettem fel a tizenhatos főzsinórra. Az ólmozás egyben került fel, jó mélyre húzva, hogy gyorsan leérjen, csak a forgókapocs fölött volt még egy apró sörét. Negyvencentis előke, a főzsinórtól háromszázaddal vékonyabb madzagra, tizenhatos horog. Volt nálam csonti, pinki és konzervkukorica. Ez utóbbiban nagyon bíztam, reméltem, hogy az fogja nekem szelektálni a nagyját. Nos, semmit nem akasztottam kukoricával, minden halamat csontival fogtam…

 
Apró karikákkal kezdtem, nagyobbakkal és néhány dévérrel folytattam. Egész szépen jövögettek, eleinte minden második-harmadik, később egyes időszakokban minden dobásra kapásom és halam volt. Másfélórányi keszegelés után a következő emelésben benne maradt a bot, megjött az első bajuszos. Ilyenkor jön ki igazán, amiért imádom ezt a hosszúbotos úszózást. Bolognaival fárasztani egészen egyedülálló élmény. A bot felső fele-harmada dolgozik. Minden kirohanást, minden apró mozdulatot érzel, miközben csak tartod a pálcát. A jól beállított fék fontos, de nagyon ritkán szólal csak meg. A legnagyobb mai pontyom kicsivel volt csak két kiló felett, ezek alig-alig recsegtették meg, nyilván a nagyobbakhoz több munka lenne szükséges.

Három és fél órát örömködtem a bolóval és a Duna-ág halaival. Négy-öt keszeg után egy ponty, ilyen sorminta alakult ki. A pontyok nem voltak nagyok, a keszegek mérete inkább változatos. A legjobb horogcsalinak a két csonti bizonyult, a pinkivel eléggé elaprózódtak a halak, a kukorica pedig nem kellett nekik. Az etetést egyszer ismételtem meg, újabb négy gombócot téve az úszóhoz.

 
Ha már nálam volt, rápróbáltam a feederre is. Húszgrammos, közepes drótkosár, hatvancentis előke, tizenötös kanócból, tizennégyes horoggal a végén. Ezen a három csontiból álló csokor mutatott a legjobban. Az úszó helyétől pár méterrel hátrébb horgásztam ezzel a cuccal. A legkényelmesebb és a leggyorsabb úgy volt, hogy a bedobott kosarat feszes zsinórral lekísértem, így az a bedobás helyétől pár méterrel visszább ért feneket. A feederen ugyan ritkábban volt kapásom, ám a halak többnyire darabosabbak voltak, mint az úszóson akasztottak. A bolognaival úgy horgásztam, hogy az előke nagy része a fenéken volt, de a sörét már nem. Próbáltam megállított szerelékkel is, de azzal inkább csak szenvedtem, mint halat fogtam. A feederen is jött keszeg, ponty vegyesen, de jött például olyan bodorka is, ami inkább már bodor volt, kicsinyítő képző nélkül.

 
Az utolsó órában visszatértem a hosszú bothoz. Egymás után jöttek halak, én pedig csak vigyorogtam. Délig tartott a horgászat, akkor kezdtem pakolni. Maradhattam volna még, de nem akartam visszaélni a vendégszeretettel. Hat óra örömpeca elég kell, hogy legyen. Hátamra vettem a cuccokat a hátizsákkal és a székkel, kézbe a botok, meg az etetőanyagos szütyő. Felcaplattam a töltésen, aztán irány az autó. Még fél óra múlva, a volán mögött is vigyorogtam. Igazság szerint még most is.