Hogyan nem nyertem versenyt a hétvégén

A címben említett témának könyvtárnyi szakirodalma van. Az emberek mégis – ki tudja, miért – jobban szeretnek arról olvasni, hogy hogyan nyertél. Pedig ebben is van spiritusz…
 
Szombat reggel Törökbálint, hosszúelőkés verseny. Két héttel korábban bemákoltam egy szektor kettest ugyanitt. Az akkori tapasztalatokkal felvértezve indultam neki most is. Ugyanazt a kaját és lényegében ugyanazt a taktikát vittem. Dévéres etetőt kevertem, semmi halas tartalom (pedig a sok methodos és bojlis pecás okán lehet, hogy nem fizetne rosszul). Pár doboz kukorica, fél liter csonti, pinki és giliszta (horogra való mennyiség). Kütyü és puffasztott rizs, ha lebegtetni kéne.
 
Három távolságra készültem, volt egy botom harmincra, egy ötvenegyre és végül hetvenötre kimérve. Az ötvenes táv volt a bázis. Oda csináltam alapot és a pecaidő nagy részét is ott terveztem eltölteni. Ez két hete működött, kifejezetten darabosabb keszegféléket és kárászokat adott. A rövidebb távokon volt, aki jobban beállította a fehérhalakat, de ez összsúlyban mégis kevesebbet adott. A hetvenötös táv amolyan lutriként működött. Nem hangzik túl tudatosnak, elhajítani a cuccost messze és bízni abban, hogy rátalál a hal. Mégis sokaknak, így nekem is eredményes volt, az előző versenyen mindössze két pontyot akasztottam, mindkettő onnan jött. Valamennyi időt érdemes volt rászánni.
 
Az utóbbi időben megkedveltem a versenyeket. Régebben nem szerettem, mert nagyon sok feszültséggel járt számomra. Hogy ne mondjam, szétb…ott az ideg. E miatt aztán állandóan változtatni, variálni akartam. Vagy épp ellenkezőleg, órákig ültem a kigondolt és láthatóan nem működő taktikában, mondván csak türelemre van szükség. Nagyon ritkán tudtam jókor, jót csinálni. Közben idegestett minden. Ha én nem fogtam, ha a másik igen. Ha sütött a nap. Ha esett. Ilyesmi. Mostanra kicsit lenyugodtam. Nem mondom, hogy Buddhaként szelíden mosolyogva csinálom végig azt a pár órát, de ma már nem reménytelenül. Néha még élvezem is.
 
Ami az élvezetet illeti, abból azért kaptam a mostani versenyen. Féltávnál úgy álltam, hogy abból még akármi is lehetett. Amennyire meg tudtam figyelni, a szektoron belül igazán kiemelkedő fogás nem akadt. A haltartómban úszkáló nagyjából kétkilónyi keszegféle nem volt ugyan sok, de a verseny végéig még ennyit összeegerészve és azt megfejelve akárcsak egy ponttyal, már ott lehettem volna az elejében. Elővettem hát a messzenéző botomat és elküldtem pontyozni. Három dobásnyit terveztem ott eltölteni, keményebbre nyomott kajával, dobásonként 6-7 percet rászánva. Az első két dobás eseménytelenül telt, a harmadikból úgy két perc volt hátra, amikor elcsavarta. De nagyon.
 
Már a megakasztás pillanatában tudtam, hogy személyesen Hegyomlás Grószbergerrel van dolgom. A halat kb. másfél percig nem tudtam egy centit sem magam felé húzni. Eközben a gonosz állat a zsinór szabta körív mentén folyamatosan tőlem jobbra, a part felé haladt. Mondanom sem kell, ezen a távon már nem az volt a kérdés, hogy a szektoromban tudom-e tartani (ez nagyjából az ötödik másodpercben bukott meg), inkább az, hogy bent marad-e a tóban. De tényleg. A jobbra ülő két kollégát csak körbeúszta, a harmadik szerelékét viszont összeszedte. Percekig tartott, amíg áthámoztam magam mindhárom szomszédon és megszabadultunk az összeakadt szereléktől. Itt nagyjából hét-nyolc percnél tartottam a megakasztáshoz képest, a hal pedig a partközeli sekélytől megriadva megint vagy negyven méterre bent. De legalább már nem szedett össze senkit. További negyedóra volt, mire szákba is került. 10,1 kg-os pikkelyes tőponty volt a tettes. Soha ekkorát nem fogtam még hosszúelőkés készségen! Hal vissza a vízbe, a versenybe természetesen nem számított bele a szektorokon átívelő fárasztás okán. Sebaj, ez akkor is nagy élmény volt.

Telefonnal, egy kézzel. Nem jó kép, de ő volt az

Mire minden a helyére került és újra nekikezdtem a pecának, majd’ negyven perc telt el. Az ötvenes távon folytattam, de mintha ciánoztak volna. Dobtam pár kosárral rá, hátha sikerül megint odahúzni valamit. Nem akartak kötélnek állni. Újra rápróbáltam a messzi távra, ott sem jártam sikerrel. Egy óra volt még hátra, mikor először dobtam harmincra. Már az első dobásra egy tenyeres karika jött, aztán sikerült onnan kibányásznom pár tenyeres dévért egy jobb kárászt és egy másfeles pontyot. Vesztettem is néhány halat. Komoly élet volt ott, kicsit bosszús is voltam, miért csak a legvégén jutott eszembe a közeli horgászat. Nyilván tudom, hogy miért: az előző versenyen nem volt hatékony, én pedig erre csimpaszkodtam rá. Úgy tűnik hiba volt. Egyetlen embert láttam kitartóan a röviden, mégis eredményesen horgászni. Mondjuk ő a végén nyerte is a versenyt, bár ebben nagy szerepe volt annak a hetes pontynak, amit ő – velem ellentétben – úgy vitt el a merítőig, hogy közben nem szedte össze a harmadik szomszédot.
 
5,3 kg-al mérlegeltem a végén, ezzel a mezőny közepére sikerült elérnem. A szektor és a verseny megnyeréséhez 12,3 kg kellett. Mondhatjuk tehát, hogy volt esélyem. Ha sikerült volna feleakkora pontyot fognom bentről és korábban váltok kintre… És még számos kombinációban el tudom mondani, hogyan lett volna jobb. Persze nem lett. Így volt jó.
 
Horogcsaliként a csonti és néha a pinki teljestett a legjobban. A kukorica csak egy halat adott, igaz tízkilósat… A giliszta most nem kellett senkinek. A beugró pontyok miatt 0,15-ös előkével horgásztam, 14-es, 16-os horgokkal, csak a hetvenötös távon volt nagyobb horog (12-es) és erősebb előkezsinór (0,17-es), ami jól is jött. A főzsinór mindhárom boton 0,20-as.
 
Jó móka ez a hosszúelőkés feederezés, jobban kedvelem, mint a methodot. Vagy csak jobban értem/érzem. Mindegy is. Kicsit melegszenek még a vizek és fel lehet pörgetni még jobban. Akkor pedig még élvezetesebb pecákat lehet vele tolni. Azon leszek.